2013. március 22., péntek

A félreértett atya

Temetési igehirdetés

Textus: Lukács 15: 1-3; 11-32, Igehirdető: Faust Gyula

Ahogy régen vonzódtak Jézushoz a bűnösök és vámszedők úgy jöttünk mi is Krisztus Urunkhoz. Miért? Mert mennyei Atyánk rajta és benne mutatta meg irántunk való megmásíthatatlan és visszavonhatatlan szerelmét. Isten Jézus Krisztusban tárta szét bennünket átölelő karjait!
Az Isten gyűlölői azt ordítozták a koponyák hegyén, hogy szállj le a keresztről és akkor hiszünk benned, de Isten Fia nem szállt le az átok fájáról, semmi nem vehette Őt rá arra, hogy bennünket Istenhez visszaszerető, minket átölelésünkre kitárt karjait leeressze, és elutasító kezekké változtassa. Szeretetét és vele együtt mindenét mindhalálig kitárta nekünk! Ez vonzotta és vonzza mind a mai napig Krisztushoz a bűnösöket, az eltévedteket, a szenvedőket, a haza vágyókat, a haláltól megkínzottakat, bennünket. Ezért vagyunk itt, mert hozott az élet utáni szomjúságunk és éhségünk.
Nagy szükségünkben Jézus egy édesapát állít elénk, egy fiai által félreismert édesapát. Két fia volt, akiket nagyon szeretett. Minden vágya az volt, hogy boldogoknak lássa minden gyermekét, sőt velük együtt örvendezzen, vigadozzon, ünnepeljen. Ez a Krisztus Urunk által felmutatott édesapa azért élt, hogy a fiai öröméivel örülhessen. Ennek az édesapának az igazi lénye, a lelke maga a boldogság volt, mert azt akarta a fiai lelkébe vinni. Ez volt az ő apai szívének minden törekvése.

Kisebbik fia egy nap eldöntötte, hogy nem osztózik tovább apja életével, elébe állt, és kikövetelte, hogy ossza meg a vagyont, és a ráeső részt adja oda neki. Ezzel a tettével kitépte magát az édesapjával való együttörvendezésből, ő külön és nélküle akart boldog lenni. Csendes, sőt gyászos vagyonmegosztás volt ez. Némán, egyetlen szót sem szólva adta oda a fiának az arannyá, ezüstté és pénzzé tett, de valójában csak megosztva oszthatatlan boldogságot, a jó indulatban, sőt kenyérben is bővelkedő örökséget, a szeretetét, önmagát.

Nem erre számított ez a fiú. Néhány napig ott ült apja házában önmaga előtt a pénzzé tett vagyonával, de végül mindenét összeszedve mégis elment, az országot is elhagyta. Megtudtuk, hogy apjától távol bármennyit szórakozott, bármennyit mulatott soha nem érezte azt a békességet és nyugalmat, ami édesapja hajlékában oly természetes volt. Akkor döbbent rá édesapja igazi jellemére, Akkor értette meg, hogy milyen valójában az édesapja, amikor mindenét eltékozolta már. Akkor értette meg az otthon bőségét, amikor a disznópásztor korgó gyomorral esténként úgy feküdt le és reggelenként úgy ébredt fel, hogy szeretnék otthon lenni, ha béresként is, de kenyeret enni, otthon, közel hozzá. Ott az idegen messzeségben megdöbbenve tudta, hogy az édesapja jóságos, irgalmas, megbocsátó, tudta, hogy számíthat rá, akkor is, ha a lelkén kívül, semmije sincs. Ennek a fiúnak az idegen messzeség mutatta meg igazi édesapját. Amit nem látott, vagy nem ismert meg otthon, az atyai házban, a gyermeki, a fiúi közelségben, azt egyre tisztábban látta megalázott disznópásztorként a távoli idegenségben.
Szeretett testvéreim! Ma a messzeségek messzesége, a halál akar ismét beékelődni ebbe a családba a megtört és megpróbált szívekbe. A halál követ el mindent, hogy arról győzzön meg, hogy átjárhatatlan messzeségbe sodródtál attól, aki szeret. Vajon igaza van-e a halálnak? Egyáltalán lehetséges-e, hogy neki valaha is igaza legyen? Nem azt kérdem, hogy mit éreztek ezzel kapcsolatosan, hanem azt, hogy mit hisztek? Létezhet-e és főleg meddig az a messzeség és idegenség, ami képes elszakítani attól, aki szeret, és akit mi is szeretünk? Isten Lelke Jézus által itt azt mondja nincs olyan mélység, nincs olyan mennybéli, földi, vagy földalatti hatalom, erő, ami el tudna bennünket szakítani attól, aki szeret és Attól, aki már a világ teremtése előtt mindenét nekünk adta, hogy mi boldogok legyünk. A mennyei Atya ezt az egész világot adta örökségképpen a fiainak. Mit tettünk a világgal és benne a saját életünkkel? Erre a kérdésre minden ember személyesen ad feleletet Istennek. Én nem tudom a te válaszodat, csak a sajátomat. 

A tékozló fiú, akinek már csak az apjához való vágyódása maradt ezt válaszolta: „Vétkeztem az ég ellen és teellened. Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek (…).” És atyja mit válaszolt? Mikor még szólni sem tudott a fia, meglátta őt, megszánta őt, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. Amikor pedig ez a fiú az őt megölelő apjának azt mondta, hogy „Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek”, akkor az apja így szolt a szolgáihoz: „Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok reá, húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábára! Azután hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.” Atyai szerelmével addig szerette az idegenné, disznópásztorrá és béressé lett gyermekét, amíg gyermeke ismét fiaként szólt hozzá és atyjának szólította őt.

Ez az édesapa bármi történt is a fiaiban, és a fiával soha nem szűnt meg szeretni őt. Ismerjük fel, hogy aki mindvégig szeret, attól semmi és senki nem tud elszakítani, még a halál sem. Az atyai szeretet halált átszelő, azt átívelő és legyőző szeretet. Egy apa így szereti a fiait, akkor is, ha kemény munkára fogja, akkor is, ha fegyelmezi, akkor is, ha a követésre méltó utat jelöl ki nekik. Akkor is szeret, ha a szeretetet félreérthető, sőt, ha egyáltalán nem látszik szeretetnek. 

Jézus egy olyan apáról szólt, akinek szeretetét a kisebbik fiú láncnak és póráznak érezte, amitől független akart lenni. A bátyja ugyanezt a szeretet nehéz igának érezte, amit nem tud magáról levetni és keserűen nyög alatta. A kisebbik fiú, aki teljesen idegenné lett, megkapta azt a kegyelmi ajándékot, hogy megismerje apja lelkének és szívének igazi lényegét. Bátyja, aki egy fedél alatt lakott apjával, akkor sem látta valódi édesapját, amikor a testvér öccse feletti örömében teljesen kiszolgáltatta önmagát és felfedte az ő igazi boldogságát és örömét.

Szeretett testvéreim! A halálnál kiszolgáltatottabb állapot csakis a szeretet. A halálban a leg védtelenebb az ember. Nem szólhat, nem érvelhet, nem tehet jóvá semmit és nem vigasztalhat. Hol van ebben az állapotában az örök életre teremetett ember? Hova forduljunk a megbánás szavaival. Kinek mondjuk el, hogy bocsáss meg, mert nem ismertem meg igazi arcodat? Mondjuk el a bennünket megváltva és üdvözítve teremtő Atyánknak, a mi Istenünknek, aki mindnyájunk mennyei Atyja, aki megpihent testvérünk Atyja is. Mondjuk el neki, akinek lénye a szeretet, aki irántunk megbizonyított szeretetében kiszolgáltatta magát nekünk. Jézusban közénk jött és teljesen védtelenné tette önmagát velünk szemben. Halljuk meg az örömhírt! Isten a bűnben elveszett és halállal végződő kiszolgáltatott állapotunkat a Fiában nekünk adott örök szeretetével fedezi be!

Itt mi félve sírunk, de mi van otthon, a mennyben, örökkévaló Istenünk és Atyánk szívében? Amikor a tékozló fiú reszketve és szégyenkezve hazatért, nem félelmet, hanem nagy örömöt vitt az atyai házban. Milyen különös csoda? Isten a mi védtelenségünket, szorongásunkat, bennünket betakaró szeretetével változtatja boldog bizalommá. 

A történetben az otthonába fiait visszaváró édesapa boldogsága az egész birtokot megtöltötte. A mennyben, a mi örök hazánkba bennünket visszaváró Istenünk öröme van, aki alig várja, hogy örvendhessen hozzá visszatérő gyermekeivel/fiaival együtt a tiszteletükre terített lakodalmi asztal körül.
Sok helyen a gyászoló család egy asztalhoz ül a rokonsággal. A teríték része a bánat és az örömkönny, együtt a kettő. Boldog az a fiú, aki könnyei fátyolán át már látja igazi, valódi édesapját. Boldog édesapa az, aki könnyei fátylán keresztül már látja hozzátérő fia igazi arcát, az ő szíve és lelke lényegét. Boldog gyermek, aki már tudja, hogy nincs olyan mélység, nincs olyan messzeség, nincs olyan téves ismeret, amelyeknek következtében bárki ne vágyódhatna vissza Atyjához és Istenéhez. Aki végre megfogalmazza ezt a vágyát és visszaindul mennyei otthonába, már nem csak hiszi, hanem tudja is, hogy Atyja és Istene örökkévaló szeretetébe fogadja be őt. Bátorodjunk fel, merítsünk vigasztalást Istenünk és Atyánk szívéből! Ámen.