2013. május 21., kedd

Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.


Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.05.21-én.
Olvasandó: János 15:26 Igehirdető: Nagy Lajos


  A világkeresztyénség tegnap és tegnapelőtt pünkösdi ünnepeket ült. Pünkösd a Szentlélek kitöltetésének ünnepe. Az elsőpünkösdi történeti leírás szerint a feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus tanítványai épp a feltámadás utáni ötvenedik napon lépnek ki a nagy nyilvánosság elé és a Lélek ereje által hatalmasan hirdetik meg a megtérés sürgető szükségszerűségét. Ezért a Pünkösdöt az Anyaszentegyház születésnapjának is szoktuk nevezni.

      Sokféle megközelítésben lehet szólni a pünkösdi Lélek erejéről, jelentőségéről, rejtett, ám mégis jól nyomon követhető tevékenységéről. Ezúttal a Vígasztaló Szentlélekről szóljunk. A Szentháromság harmadik személyének, a Szentléleknek ez a vígasztaló funkciója életünk legfájóbb frontjára kalauzolja el a gondolatainkat. Oda, ahol testi-emberi értelemben elválások, búcsúzások zajlanak, mert lépten-nyomon bele botlunk az életfejezeteket lezáró azon valamibe, amit úgy hívunk, hogy halál. A keresztyének számára azonban erre a fájdalmakkal terhelt halál-kérdésre is van, létezik megfelelő válasz. A feltámadásról és az örök életről szóló ökumenikus keresztyén hittétel – tehát katolikus és protestáns tudattal egyaránt felvállalható hittétel - megerősítése és egyúttal a proklamálása a Vígasztaló Szentlélek funkciói közé tartozik. Ennek summája ez a mai Ige:
       „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot.” Ezeket a búcsúzó Jézus mondja tanítványainak. Ez már a passio előszobája. Jézus pedig tudja, hogy övéinek nagyon is nagy szüksége lesz a Vígasztalóra. Ezért megígéri, hogy elküldi a Vígasztalót. Ez a Vígasztaló Lélek egyúttal az igazság Lelke is. Ebben a minőségében magától értetődőn a mennyei Atya képviselője a világban. Végül nagyon fontos: a Vígasztaló Lélek épp a Jézus Krisztus feltámadásának tényére apellálva fejti ki ebbéli  tevékenységét. 
      Pünkösd szombatján eltemettük Dr. Pákozdy János  főorvos urat. Illik és méltó, hogy ezen a helyen is elhangozzék az életútját méltató emlékezés.   
      Dr. Pákozdy János László 1944. január 4-én született Budapesten, dr. Pákozdy László Márton és Drucklauff Sabine elsőszülöttjeként. Általános- és középiskoláit Debrecenben végezte, majd 1962-től a debreceni, 1967-től pedig a budapesti orvostudományi egyetemen folytatta tanulmányait. 1968. október 1. óta folyamatosan mindvégig a veszprémi kórház Baleseti Sebészeti Osztályán dolgozott, elébb segédorvosként, 1974-től alorvosként, majd 1983. október 1-től adjunktusként. 1973-ban sebészetből, 1975-ben traumatológiából tett szakvizsgát. 1984. április 1-től megbízott osztályvezető főorvos, 1985. november 1-től 2012. január 31-ig kinevezett osztályvezetőként irányította a Baleseti Sebészeti- és Ortopédiai Osztályt. 1992. október 1-től a Veszprém Megyei Csolnoky Ferenc Kórház-Rendelőintézet orvosigazgatójává, 2004. január 1-től pedig főigazgatójává nevezték ki. 2006. február 22-ig töltötte be e tisztséget. 2005-től országos szakfelügyelő főorvos. Közben tagja a Traumatológiai Szakmai  Kollégiumnak,  a  Magyar  Traumatológus  Társaság vezetőségének, az Osztrák Baleseti Sebészeti Társaságnak és két ciklusban a Magyar Kórházszövetség elnökségének. Élete      teljességgel összeforrott Veszprém megyével és Veszprém városával. Jó értelemben vetten lokálpatrióta volt, aki egész életében mindenkivel jót tett, de a szűkebb pátriájához tartozókkal kapcsolatban a pozitív diszkrimináció jegyében mindig megkülönböztetett érzésekkel viseltetett.
      1982-ben a „kiváló Munkáért” elismerő díjat, 1992-ben „Orvosigazgatói Dicséret”-et kap. 2002-ben „Csolnoky Ferenc Emlékérme”-t és díszoklevelet. 2005. augusztus 20-án a „Magyar Köztársaság Lovagkeresztje (polgári tagozat)” kitüntetését vehette át. Szakmai elismeréseként a Magyar Traumatológus Társaság által alapított „Lumnitzer díj”-at kapott. Végül 2012-ben 44 éves gyógyító munkájáért, valamint magas színvonalú szakmai vezetői tevékenységének elismeréseként elnyerte a „Pro Sanitate díj”-at. Kórház-vezetői karakterének legjellemzőbb vonása derül ki az általa megálmodott kórházi logoból, amelyen a távolban látható szép veszprémi tornyok felett ível át a jelmondat: „SALUS AEGROTI  SUPREMA  LEX ESTO”, azaz: „A beteg üdve a legfőbb törvény”.   
      Amikor az utolsó hetekben rövid ideig a Belgyógyászati Centrum 407-es kórtermében, majd a saját Osztálya, a Baleseti Sebészet 401-es szobájában s végül pedig az Onkologiai Centrum 301-es kórtermében vívta életküzdelmét, ezek a kórtermek valóságos zarándokhellyé váltak. Egymásnak adták a kilincset a munkatársak, ápolók és orvosok, valamint minden rendű és rangú küzdőtársak, abból a munkatársi körből, amelyben kivétel nélkül mindenkinek a lelkében a tisztelet és a megbecsülés érzése játszotta a főszerepet a szenvedő arcú példakép megítélését illetően. Nehéz volt az elválás gondolatával megbékélni!
      Isten kegyelmeként értékelhető, hogy május 3-án, pénteken este még kézbe vehette azt a Neki ajánlott s a nyomdából egyenesen a betegágyához érkezett kötetet, amely az Ő szeretett Kórháza mai hétköznapjainak részét képező élet-megnyilvánulások egy speciális szeletének a lenyomata. (Ez a könyv a belgyógyász referálókon rendszeresen elhangzó meditációs sorozatunk harmadik kötete.) A Neki szóló és a Kórház történetében elévülhetetlen érdemeit méltató, meleghangú ajánlás felolvasását még tiszta tudattal meghallgatta, megköszönte, majd imára kulcsolódó kezeibe zárta a könyvet.   
      2013. május 6-án, hétfőn délben csendesen árszenderült az örökkévalóságba. Mi, akik Isten kegyelméből most még itt maradhattunk, egyet tehetünk: „Áldjuk a nagy Isten jóságát…” (284. dicséret 1.) – Aki adta Őt nekünk, adta az elmúlt huszadik századnak s a huszonegyedik század első tizenhárom esztendejének. Korszakos jelentőségű Dr. Pákozdy János életműve a veszprémi Kórháznak, a városnak és Veszprém Megyének a történelmében. Amikor 2013. május 7-ére felvirradtunk, ez a felvirradás már egy új korszak nyitánya is egyúttal: Dr. Pákozdy János nélkül nem lesz már sohasem olyan az élet, sem szeretett kórházunkban, sem a saját egyéni pályafutásunk során, mint amilyen addig lehetett, amíg Ő velünk volt. 
      Istennek a gyógyítás szent tudományára, az ember mentésére kiválasztott áldott eszköze volt Ő. Legyen áldott Isten, hogy adta nekünk a most távozó drága életet! Ha igazán akarjuk mérlegelni a hatalmas ajándékot, amit kaptunk  személyében, akkor aligha szólhatunk másként, mint ahogyan azt a klasszikus biblai szenvedő, Jób megfogalmazta: „…Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úrnak neve!” (Jób 1:21)
      Dr. Pákozdy János László testvérünk átment közöttünk s az édes Szülei hitét örökölve, amúgy jézusi parancs és jézusi minta szerint „…széjjeljárt jót tévén és meggyógyítván mindeneket…” (Apostolok Cselekedetei 10:38)
     Amikor most áldó imádság kíséretében elbocsátjuk Őt oda, ahol hitünk szerint találkozni fogunk Vele, Johann Sebastian Bach örökszép passio-koráljának szavaival imádkozzuk:

Mellőlem el ne távozz,
Ha majd én távozom;
A kínban, mit halál hoz,
Állj mellém, Jézusom.
Ha lelkem félve reszket,
S rettent a meghalás,
Nagy kínod és kereszted
Legyen vígasztalás.

(Református Énekeskönyv, 341. dicséret 6.)

      A Pünkösd-szombati temetésen Steinbach József dunántúli református püspök végezte a vígasztaló igehirdetés szolgálatát. Alapigéje Ézsaiás próféta könyve 44. fejezetének 23,24. verse volt: „Ujjongjatok egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izraelen! Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben megformált: Én, az Úr, alkottam mindent, egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet.” A püspök beszédéből kiderült: a meghökkentő Ige-választás szándékos volt. Ujjongásról beszélni a koporsó mellett, a felszínes hallgató számára talán különös. Ám igenis, az  elköszönés  fájdalmas órájában  is ujjonganunk kell afelett, hogy aki hisz, annak van reménysége a gyászban is. Nevezetesen: a feltámadás és az örök élet bizonyossága. A püspöki igehirdetésben az is elhangzott: Dr. Pákozdy János édesapja, az európai hírű tudós teológiai professzor, több európai egyetem diszdoktora volt. Dr. Pákozdy László Márton professzor épp annak a bibliai prófécia részletnek volt a kutatója és gazdag bibliográfiával ellátott írások publikálója, amelyből való a temetési alapige is.   
      Dr. Rácz Jenő főigazgató a liturgiába illeszkedőn, a vígasztaló igehirdetést követően, a vígasztaló „nagy imádság”-ot megelőzően közvetlen, baráti hangvétellel köszönt el a távozó Dr. Pákozdy János László főorvostól. Bensőséges baráti kapcsolatukból következő információkat is megosztva hallgatóságával, fájdalmasan idézte meg: mi az, ami most már végérvényesen elmaradt a Főorvos Úr terveiből – itt a földön. Ellenben pontosan ennek a kontrasztjaként így zárta búcsúzó szavait a Főigazgató: …Barátként és munkatársként reméljük, hogy az általa szeretett és egész életében útat mutató teológus édesapja most is fogja a kezét, és a földi élet utolsó útján a 62. zsoltár szavai szerint vezeti: „Csak Istennél csendesül el lelkem, Tőle kapok segítséget. Csak Ő az én kősziklám és szabadítóm, erős váram, nem ingadozom sokáig.” (Zsoltárok 62:2,3)         
      Ezekhez a kétséget kizárón hitvalló megnyilatkozásokhoz nem mernék semmi kommentárt fűzni. Csak az alapigét:       „Mikor pedig eljő majd a Vígasztaló, akit én küldök néktek az Atyától, az igazságnak Lelke, aki az Atyától származik, az tesz majd énrólam bizonyságot” – mondja Jézus.

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész