2013. július 22., hétfő

Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha a föld mélyén képződtem volna. Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva, a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük. Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma! Számolgatom, de több a homokszemeknél, s a végén is csak nálad vagyok.

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.07.22-én.
Olvasandó: Zsoltárok 139:15-18 Igehirdető: Nagy Lajos

 Ma folytatjuk a múlt hétfőn megkezdett zsoltárt, úgy azonban, hogy átugrottuk azokat a verseket, amelyek tavaly már egyszer elhangzottak és kifejtésre kerültek. Az idézet hálója megint mélyen merít a zsoltáros gondolatfolyamból. Mielőtt az üzenetét – mintegy a ma egy hete elhangzottak folytatásaként – kibontanánk, elébb halljuk az archaikus Károli fordítást és érzékeljük a néhol árnyalatnyi, máshol meg lényeges fordítási különbségeket. Íme a Károli szöveg:
      „Nem volt elrejtve előtted az én csontom, mikor titokban formáltattam, és idomíttattam, mintegy a föld mélyében. Látták szemeid az én alaktalan testemet, és könyvedben ezek mind be voltak írva: a napok is, amelyeken formáltatni fognak; holott egy sem volt még meg közülük. És nékem milyen kedvesek a te gondolataid, oh Isten! Mily nagy azoknak summája! Számlálgatom őket: többek a fövénynél; felserkenek s mégis veled vagyok.”

      A szakasz bevezető mondatai a teremtés titokteljes voltára utalnak. A véges emberi tulajdonságokkal, képességekkel és alkalmasságokkal szemben arra a privilegizált és predestinált isteni „többlet”-kvalitásra, amely a Mindenhatót késszé és képessé tette a világ-teremtés attrakciójára.

      Ezt a képet még tovább fokozza a szentíró, amikor a formáltatás előrehaladásának fázisait értékeli. Akként, hogy tudatosítja: a teremtő Isten azoknak minden egyes mozzanatát részint előre látta, részint lépésről lépésre figyelemmel kísérte. És tegyük csak bátran hozzá: figyelemmel kíséri ma is. Itt egy kicsit gondoljunk arra: milyen óriási vívmányként értékeljük, hogy a képalkotó diagnosztika révén intrauterin, azaz méhen belüli állapotban a magzat konturjai láthatók, helyesebben sejthetők. Nos, a Teremtő szemei már az alaktalan testet is, akár embrionális állapotban is jó előre látják.   
      Különleges helyet foglal el ebben a zsoltáros értékelte szent evolúcióban az időiség, vagyis a terminusok szerinti eleve-elrendeltség. Aminek alakulása megint csak isteni kompetencia. Egy perccel se jöhetünk elébb e világra, mint ahogyan az az Isten által el van rendelve.  
      Ezt követően pedig a zsoltáríró Dávid mintegy átadja magát a szent csodálkozásnak. Alázattal méltatja, dicséri Isten világteremtő szándékát és annak eredményét, a világot és az embert. Ezeknek a teremtő célzatú, jóságos isteni szándékoknak az összességét lehetetlen volna számszerűen leírni. Többek azok a fövény homokszemeinél.  
      Ezek után a zsoltár szakasz záró képe teszi fel a koronát az eddig elhangzottakra: ”…a végén is csak nálad vagyok”. Ez egészen egyszerűen, műfordítás-szerűen lefordítva, nagyon vulgárisan azt jelenti, hogy minden és mindenki Istentől, Istenből indul ki és oda is tér vissza. A mi útjaink is eszerint alakulnak. Ez természetes. Hiszen a János apostol mennyei jelenéseiről írott könyv egyik legfontosabb prófétai kijelentése, hogy azt mondja az Úr: „Én vagyok az Alfa és az Omega, kezdet és vég…” (Jelenések 1:8) Vagyis: filozófiai értelemben Isten személyében maga az arché és/vagy az ősprincípium, Akitől jövünk s Akihez megyünk. 

      Így értendő tehát Dávid király szava, ez a sommás megállapítás, hogy ”…a végén is csak nálad vagyok.” A végén szó helyén egyébként az eredeti héber szövegben az a kifejezés áll, amelynek szó szerinti magyar fordítása így hangzik: amikor felébredek. Isten gondolatai, szándékai olyan rejtélyesek a zsoltáros számára - ezt jelenti a ”…mily drágák nekem szándékaid…” kitétel – és olyan sokfélék, hogy éjszakákon át gondolkodhat rajtuk és reggel, a felébredéskor még mindig Istennél tart. Mert egyszerűen nem tudja befejezni, nem tudja abbahagyni a Róla való elmélkedést.   
      Ha pedig mindehhez még hozzávesszük azt, hogy a végén és a most közötti intervallum is teljességgel és mindenestül Isten kezében van, akkor érdemes meggondolni, mindenképpen érdemes fontolóra venni a dávidi bölcsességet, amellyel Ő vélekedik a teremtő, fenntartó és mindeneket bölcsen igazgató Istenről.  
      Végezetül hadd álljon itt, hogy Reviczky Gyula: „Isten” című versében hogyan vélekedik minderről:

Isten, óh mondd, a világon
Azt a pontot hol lelem,
A fűszálat, a bogárkát,
Ahol nem te vagy jelen?…

Mintha arczod mosolyogna
A természet kék egén,
S virágok közt járva, mintha
Lehelleted’ érzeném!

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész