Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2013.07.08-án.
Olvasandó: Zsoltárok 25:19-22 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma elköszönünk ettől a zsoltártól, amelynek versei hat héten át voltak útjelzőink. Annál inkább igaz ez – hogy útjelzőink voltak - hiszen a hat részből álló sorozat azzal indult, hogy „Útaidat, Uram, ismertesd meg velem, ösvényeidre taníts meg engem! Vezess hűségesen, és taníts engem, mert te vagy szabadító Istenem, mindig benned reménykedem.” (Zsoltárok 25:4,5) És ez az alapgondolat aztán végig ott húzódott a sorok között, minden egyes előző meditációban. Időnként fel-felelevenítve e fő témát, amely tulajdonképpen végig meghatározta az egyes zsoltár részletek mondanivalóját.
Ebben a mai idézetben a szentíró mintegy felteszi a koronát a zsoltárban eddig elmondottakra. Rendkívül figyelemre méltó, hogy egyfajta sajátos helyzetfelméréssel, ténymegállapítással indít, amikor feltárja az Úr előtt: „Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel…” Dávid királynak nem üldözési mániája van, hanem reális rálátása a dolgaira. A sikeres embereket – fájdalmunkra - irigy ellenségek hada szokta kísérni. A féltékenység pedig nem egy esetben gyűlöletbe, mégpedig kegyetlen gyűlöletbe torkollik. Márpedig Dávid ilyen sikeres ember. Úgy is mondhatnánk: áldott ember. Isten és emberek szemében egyaránt az. Ezen a kiskaliberű kortársainak nehéz volt napirendre térniük.
De mert a tények tények – abban a vonatkozásban is, hogy Dávid az, aki és abban a vonatkozásban is, hogy ez sokak szemében szálka – ezért Dávidnak megfelelő elhárító stratégiát, mentő mechanizmusokat kell alkalmaznia. Ezek legelsőbbike, hogy imádkozik: „Tartsd meg életemet, ments meg…” Ez a kezdő lépés ugyanis reményteljes távlatokat ígér neki. Tudja hányadán áll Istenével. Szent Pál apostol – az Ó- és az Újszövetség közötti hatalmas időbeni szakadékot áthidalva – ezt így fogalmazza meg: „Tudom, kinek hittem, és bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrízni ama napra.” (II.Timóteus 1:12)
Dávid további szavaiban egy kettős feltétel rendszer proklamálására kerül sor, amikor azt mondja: „…Ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem! Feddhetetlen becsület őrízzen engem, mert benned reménykedem...” A Hozzá való menekülés múlt időben van, tehát befejezett tény immár. A Benne való reménykedés pedig jelen időben van, azaz folyamatos. E két pólus között van a zsoltár megoldása. Aki az Istenhez menekült és aztán meg folyamatosan Benne reménykedik, az úgy alapozta meg a közeli és távoli jövőjét, hogy egyfelől okkal és joggal hiheti, nem fog megszégyenülni, másfelől feddhetetlen becsület őrzi. Ezek a dolgok szoros ok-okozati összefüggésben vannak egymással.
A záró kérés pedig így hangzik: „…Szabadítsd ki, ó Isten, Izráelt minden nyomorúságából!” Ez a zsoltáros imádság töredék egy nemzetét szerető, lírikus szellemóriás könyörgése. Lehetne akár egy magyar Krisztus-követő imádsága is. Dávid nem alaptalan aggódása akkor válik köddé a lelkében, amikor Isten kezébe teszi le népe sorsát, jövőjét. A kérdés csak az: hasonlít-e ma valaki is a nemzetéért, önmagáért, kisebb-nagyobb közösségeiért és általában mindenért való imádkozása hőfokával Dávid királyra? Van ma imádság?
Ezek kérdések, egyfajta speciális, sajátos megközelítésben, arra nézve, kinek milyen felelőssége van, individuális és közösségi értelemben egyaránt?
Isten kegyelméből nagy megtiszteltetésként részt vehettem június 28-án – szavazó jogú választott zsinati képviselőként - a 2009. május 22-én újra egyesített Kárpátmedencei Magyar Református Egyház Zsinatán, Debrecenben. A magas egyházi testület a lelki Trianon megszűnése óta most először ülésezett s az újra egyesített Református Egyház legújabban módosított Alkotmányát és a reformátusok ősi Hitvallása, a Heidelbergi Káté magyar mellett szlovákul, románul, angolul és németül is megjelent modern ötnyelvű fordítását is elfogadta. Keletkezett egy régi-új hitvallás, amit több milliós nagyságrendű azoknak a magyar reformátusoknak a száma, akik magukénak vallanak. Részlet a Zsinat zárónyilatkozatából: „Mi, magyar reformátusok, Istennel és egymással kötött szövetségünket megerősítve zsinati közösségünkben adunk hálát hitvallásunkért, a 450 esztendős Heidelbergi Kátéért. Így fogadjuk el a Káté szövegének átdolgozott, új magyar fordítását is. A Heidelbergi Káté olyan hitvallás, amely az emberi kifejezőképesség töredékes eszközeivel fogalmazza meg Istenbe vetett hitünket és ad számot a keresztyén életről. Olyan formában, amely számos kultúrában váltott ki azonos hatást: összegyűjtött és megtartott…” - És most ezzel kapcsolatosan valami sajnos egészen más:
Mert amikor pedig hazaérkeztem Debrecenből s hálát adtam, hogy a Jóisten hazasegített, csengett a telefonom. Egy egyházmegyei világi tisztségviselő barátom nagyon szomorúan mondta: Kapcsold be az egyes tévét, Strassbourgban az Európai Parlament egy törvénytelen és antidemokratikus intézkedésével most akarja semmissé tenni a magyar keresztyén Alkotmányt és ellehetetleníteni a
keresztyénné lenni akaró Magyarországot. Aztán másnap a strassbourgi Európa Parlament Rui Tavares portugál EP képviselő javaslata alapján forgatókönyvszerűen tényleg megszavazta az úgynevezetten állampolgári jogokat sértő magyar Alkotmányt támadó határozati javaslatot. Vagyis: szerintük Magyarországon nem kellene a keresztyén értékekre hivatkozni az Alaptörvényben, meg kellene engedni az azonos neműek házasságát és nem kellene megengedni, hogy a szabadon választott Parlament olyan döntéseket hozzon, amik segítik a magyar embert, hanem a multimilliomosoknak kellene engedni az érvényesülését. Kérdezem, mi a véleményünk erről itt és most? Nem kell válaszolni, csak ott belül… A mai Ige mérlegére téve ezeket a sajnálatos híreket, az Ige segít abban, hogy felnyissuk a szemünket arra nézve: mi is folyik itt, az egykor volt keresztyén Európában, a keresztyén értékek ellen és egyáltalán a magyar nemzet ellen? Félreértés ne essék, ez egyáltalán nem politizálás! Ez „csak” a szemek józan nyitogatása! Az egykori latin közmondás azt mondja: sapienti sat – magyarul: a bölcsnek ennyi elég!
Most azért vissza az Igéhez: „Nézd, mennyi ellenségem van! Gyűlölnek kegyetlen gyűlölettel. Tartsd meg életemet, ments meg, ne szégyenüljek meg, mert hozzád menekültem! Feddhetetlen becsület őrízzen engem, mert benned reménykedem. Szabadítsd ki, ó Isten, Izráelt minden nyomorúságából!” Hát mi ez, ha nem eszméltető, jót akaró figyelemfelkeltés, miheztartás végett való óvás a huszonegyedikszázadi embernek? A bölcsnek elég! Mert egyértelművé teszi: a zsoltáros ima gondolatmenete könnyű szerrel adoptálható és aktualizálható így: „…Szabadítsd ki, ó Isten…” a magyar nemzetet „… minden nyomorúságából!”
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
