Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2013.07.15-én.
Olvasandó: Zsoltárok 139:2-6 Igehirdető: Nagy Lajos
Ma egy hete a végére értünk a 25. zsoltárt versről versre feldolgozó, hat hetes meditációs sorozatunknak. Ma ismét egy zsoltár részletet hallottunk. Ezúttal a százharminckilencedik-ből. Egészen pontosan éppen azokból a verseiből idéztünk néhányat, amelyek nem szerepeltek még eddig. A 2012. február 20-i meditáció alkalmával elhangzott e zsoltár 1. verse: „…Uram, te megvizsgálsz, és ismersz engem” (Zsoltárok 139:1), valamint a 7-től 14-ig terjedő versek. Ez a harmadik meditációs kötet 44-47. oldalán olvasható. Nem hangoztak viszont el akkor a közvetlenül az 1. vers után következő versek. Ezeket hallottuk az imént.
Természetesen ez is Dávid zsoltára. Hangvétele és témafelvetése azonban némileg más, mint a többi dávidi zsoltáré. A sajátos tartalmi- és egyedi teológiai célkitűzéseinek értékelésére és érzékeltetésére nézve egy mondatot kölcsönvettem magamtól. Idézem a korábbi megállapítást: merthogy ebben a zsoltárban szépen szelíden és költői bájjal benne van a predestinált – filozófiai értelemben a determinált – emberi állapotunk. Úgy azonban - teszem hozzá, kiteljesítve ezt a korábbi gondolatsort – hogy ebben az állapotában az ember folyamatosan és nagyon tudatosan, hitvalló öntudattal számol a Transcendenssel, vagyis az Istennel.
A veretes Károli fordításban így hangzik ez a mai Ige: „Te ismered ülésemet és felkelésemet, messziről érted gondolatomat. Járásomra és fekvésemre ügyelsz, minden útamat jól tudod. Mikor még nyelvemen sincs a szó, immár egészen érted azt, Uram! Elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet. Csodálatos előttem e tudás, magasságos, nem érthetem azt.”
Azaz: Isten léte, mindenhatósága s maga a gondviselés ténye az emberi felfogóképesség felső határán is felül van. Szent Pál apostol ezt a zsoltáros ószövetségi gondolatsort úgy emeli újszövetségi magaslatra, hogy szerinte Isten ember-központúságának elvét is és gyakorlatát is egyaránt az Ő isteni békességére vezethetjük vissza. A Filippibeliekhez írott levél-ben azt mondja: „…Az Istennek békessége, mely minden értelmet felülhalad, meg fogja őrízni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” (Filippi 4:7)
A dicséret-ének írója pedig így fogalmaz: „Álmélkodással csudáljuk / Véghetetlen szerelmed, / Ó, Isten, ha megvizsgáljuk / Kijelentett kegyelmed; / Ezt száj ki nem mondhatja, / Nyelv nem magyarázhatja… / Ó, Isten bölcsességének / Megfoghatatlan titka! / Mély tengerét szerelmének / Ki értené, mily ritka; / Ki ezt eszébe venné, Mélyen szívébe tenné.” (305. dicséret 1,3.)
Aki életének megvan ez a biztonsága, az sokkal messzebbre merészkedik a világban, mint az, akiének nincs meg. Az ilyeneknek hit által új gondolatokat is próbára lehet tennie, ugyanakkor ki lehet és ki kell állnia a meggyőződése mellett. S ami még ennél is több: ez egyszersmind együttjár azzal a szent izgalommal és humanitárius felelősséget hordozó igyekezettel is, hogy lehetőség szerint minél több ember fedezze fel mindennek a nagyszerűségét s érezzen rá az ízére annak a kristálytiszta hitnek, amit a zsoltáros az Igében taglal.
Kolombusz Kristófról jegyezték fel: „Jelenléte volt, meggyőző fellépése, amely mindenekelőtt a saját meggyőződésébe vetett őszinte, lelkes hitéből táplálkozott. Temperamentumára nézve erősen vallásos volt. Hitének tételei számára élő valóságot jelentettek, amelyek mindig inspirálták viselkedését, és ez a spirituális lelkesedés kiterjedt hitére is a küldetésben, amely előtte állt: felfedezni az Atlanti-óceán másik partján fekvő területet és népeket.” (Clifford Smyth: „Amerika építői – Kolombusz Kristóf”)
Bezárásul vissza még egy szempillantás erejéig az alapigéhez. A szentíró azt mondja Istenről: Ő tud mindent velünk kapcsolatosan. Apró részletekre menően is. Ez természetes, hiszen transcendens mivolta ezt feltételezni engedi. Azonban van itt még legalább két fontos dolog. Isten a ki nem mondott szavak tartalmát is ismeri. Magyarán: Őt nem lehet megtéveszteni, nem lehet átejteni. Neki „alapból” megvan az a képessége, hogy olvas a gondolatainkban. Az ember csak áhítozik az ilyesmi után, ha netalántán alkalmasint azt tapasztalja, hogy az egymást szerető szívek úgy együtt dobbannak, hogy kitalálják egymás gondolatait és mielőtt egyikük megszólalna, a másikuk mondja ki a mondandót.
A „Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod” – szent bezártság állapota pedig egészen egyszerűen egyfajta boldog rabság. Ez a látszólagos paradoxon, a szent bezártság és a boldog rabság képe, a bibliás hit legkarakterisztikusabb képei közé tartozik és inkább isteni dialektikának nevezhetnénk, mint paradoxonnak. Aki Isten áldó keze alatt tudja magát s így mintegy „védőburokban” éli napjait, az lelkében akkor is stabil marad, ha ez az édesatyai kéz időnként gondfelhőket okozó próbatételekben nehezedik meg felette.
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
