2013. december 9., hétfő

Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt! Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2013.12.09-én.
Olvasandó Zsoltárok 57:9-11  Igehirdető: Nagy Lajos


 Ádvent második hetébe léptünk. Vajon mit üzen az Úr ezen a második ádventi héten? Egyértelmű szót üzen. Az Ő esetében soha nem kell attól tartani, hogy homályos rébuszokban szólna. Az „Ébredj lelkem…” önfelszólítás a bibliai korban is, de ma is ismerős szó fordulat. A lélek ébresztése, a lelkiismeret ébren tartása a legteljesebb mértékben kifejezője egyszersmind az Isten-ember kapcsolat rendezettségének is. 

      Ha pedig keressük ennek a gondolatnak az ádventi vetületét, akkor azt látjuk, hogy az ébresztés, az ébredés a legteljesebb mértékben ádventi fogalom is. A különböző keresztyén közösségek hajdani klasszikus terminológiái között kiemelt fontosságú volt, hogy metaforikusan ébredésről, mégpedig lelki ébredésről beszéltek. Az ébredés pedig ebben a speciális összefüggésben a közösségekben Ádvent idején tartott hitmélyítő alkalmak, konferenciák, lelkigyakorlatok és/vagy evangélizációk eredménye, hozadéka volt. Ez úgy értendő, hogy akik megérintetté váltak, azok felébredtek korábbi csipkerózsika álmukból. Kár, hogy ilyen jellegű rendezvényeket ma már  egyre kevesebb helyen tartanak.
      Felfedezhető bizonyos párhuzamosság a zsoltár ébresztő Igéje és az Újszövetség ébresztésről, ébredésről írt  gondolatmenete között. 

      Pál apostol efézusiakhoz írt levelében egyenesen felszólító módban fogalmaz: „Ébredj fel, aki alszol, támadj fel a halálból, és felragyog neked a Krisztus.” (Efezus 5:14)  Bogatzky Károly tizennyolcadikszázadi költő dinamikus, szinte induló szerű evangélizációs dicséret-éneke pedig  valóságos mozgósító erővel hat arra is, aki hallgatja, de arra is, aki énekli: 

Ébredj, bizonyságtévő Lélek!
A várfalakra őrök álljanak,
Kik bátran szólnak s harcra készek,
Ha éj borul le, vagy ha kél a nap.
Hívásuk zengjen messze szerteszét,
Az Úrhoz gyűjtve népek seregét!

(Református Énekeskönyv, 396. dicséret 1.)

      Mindez teljes mértékben egybecseng tehát a zsoltáros gondolatmenetével, amely így Ádvent idején különösen is aktualizálható, személyesen saját magunk megszólítására: „Ébredj, lelkem, ébredj, lant és hárfa, hadd ébresszem a hajnalt!” A lant és a hárfa, a rendkívüli finomhangolású hangszerek a lélek rezdüléseinek kifejezésére állnak itt. A lélek felébresztésének jelentősége legalább olyan súllyal bír, mint a hajnal felköltése; a hajnalhasadás mindig az élet jele.
      Az alapige második fele még az előzőkben mondottaknál is erőteljesebben kapcsolatba hozható az Ádventtel:     „Magasztallak, Uram, a népek közt, zsoltárt zengek rólad a nemzetek közt, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.” A magasztalás, vagyis a megváltás ténye feletti magasztos, fennkölt gondolatok proklamálása a sajátos hitvalló ádventi hangulat szerves része kell legyen. 

      Íme a zsoltáros mindezt már a maga korában megelőlegezi és mintegy odatárja etalonul: így kell, így kellene gondolkodni Ádventben. Arról a tényről ugyanis, hogy az első Ádventben, az első eljövetelben eljött az időnek teljessége (Galata 4:4). Vagyis: Jézus Krisztus megszületése megváltoztatta a világ arculatát. Ezért kijár Istennek a magasztalás, a népek között   a zsoltár zengedezés. Jellegzetes kitétele a zsoltárnak ez az indoklás, hogy miért is ez az emelkedettség? Azért, mert szereteted az égig ér, hűséged a magas fellegekig.” Vagyis:  a zsoltáros itt – az előzőkben mondottakhoz hasonlóan – megint összekapcsolja egy lélegzetvételbe a földi világból felfelé tekintő embert a mennyben lakozó, hűséges és szerető Istennel. Ahonnan, Akitől érkezett a segítség, a megváltás Jézus Krisztus megszületésével.      
      Végül ez a magasztalás-koncepció teljességgel elvezet az Újszövetség nyitányához. Ahol is – a Lukács írása szerinti evangélium 1. fejezetében – Mária magasztaló énekében, a Magnificatban így énekel: „…Magasztalja lelkem az Urat, és az én lelkem ujjong Isten, az én Megtartóm előtt, mert rátekintett szolgálóleánya megalázott voltára: és íme, mostantól fogva boldognak mond engem minden nemzedék, mert nagy dolgokat tett velem a hatalmas és szent az ő neve.” (Lukács 1:46-49) 
      Ez az ujjongó zsoltáros és máriás magasztalás az Ádvent egyik legfontosabb üzenete ma is. 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész