Köszöntés: De
mindazoknak, akik befogadták őt, és hisznek őbenne, megadta azt, hogy Isten
gyermekeivé legyenek; akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a
férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek. Ján 1: 12 – 13.
Alapige:„Legyen úgy, hogy ha azt mondom
valamelyik leánynak, aki kijön vizet meríteni: Adj innom egy kis vizet a
korsóból, és az ezt feleli nekem: Igyál, sőt még a tevéidnek is merítek: az
legyen az a leány, akit az Úr az én uram fiának rendelt.” (1Mózes 24, 43—44)
Bibliaolvasás: Lukács 1: 26-38.
Énekek: 81;312;305;457;458;460;461;462.
Igehirdető: Faust Gyula
Az advent szó jelentése „eljövetel”. A latin „adventus Domini” kifejezésből származik, ami azt jelenti: „az Úr
eljövetele”. Az Úr első adventjével új világkorszak és időszámítás kezdődött.
Ezt hivatott valahol visszatükrözni az, hogy a naptári időszámítás szerint
adventtel az új egyházi év kezdődik el.
Az Úr „eljövetelét” mi
várakozásként tapasztaljuk, éljük. Nagy kiváltság várakozónak lenni! Ezt az
állapotot csak nekünk adta Isten ajándékba. Az angyalok, mindig látják Isten
arcát,[1] ezért ők nem várakoznak. A
teljes igazság azonban az, hogy nem csak mi emberek várakozunk, hanem
mindenekelőtt Isten. Ő a legnagyobb várakozó. Hosszan tűr és vár. Ő az, aki
várni tanít bennünket! Isten arra vár, hogy mi ismét hozzá térjünk és közben
szüntelenül keresi, hogy ki lenne az, akiben megdicsőítheti Önmagát. A próféta
erről így szól:
„Kiterjesztettem kezeimet egész napon a pártütő nép után, amely gondolatainak nyomán nem jó
úton járt; [A nép] után, mely szemtől szembe ingerel engem, szünetlenül. Kertekben
áldozik, és téglákon szerez jó illatot. [A nép], mely a sírokhoz ül, és a
barlangokban hál, a disznóhúst eszi, és fertelmes leves van tálaiban. A nép, mely
ezt mondja: Maradj otthon, ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked. E [nép]
füst az orromban és szüntelen égő tűz.”[2]
Jézus pedig ugyan erről így szól:
„Jeruzsálem, Jeruzsálem! Ki megölöd a
prófétákat és megkövezed azokat, akik te hozzád küldettek, hányszor akartam
egybegyűjteni a te fiaidat, miképpen a tyúk egybegyűjti kis csirkéit szárnya
alá; és te nem akartad.”[3]
„Egész nap,” – mondja az Isten. Ez
nem a mi huszonnégy órás napunk! Ez a nap az a nap, amelyről az Éden kertjében
így szólt: „De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél; mert amely
napon enni fogsz arról, bizony meghalsz.”[4]Az a nap tehát az
engedetlenség utáni haldoklás ideje. Igen! Isten a haldoklásunk egész idejében kiterjesztette
a keblére ölelő karját, hogy hozzá meneküljünk, és hogy ne vesszünk el!
Így volt ez kétezer
évvel ezelőtt is, kereste Isten azt a szívet, aki hajléka lehetne egyszülött
Fiának. Sőt látjuk, hogy Isten az Éden óta kereste azt a népet, amely közt
örömmel sátorozhat. Kinek fakadt ki bánatában az Isten? A prófétáinak, az ő hű
szolgáinak, a zsoltárírónak, az apostoloknak, nekünk, akikben a Krisztus Lelke
van.[5]
Pál apostol a zsoltárossal együtt így fojtatta ezt a gondolatot: „Micsoda tehát? Különbek vagyunk-e?
Semmiképpen nem. Mert az elébb megmutattuk nyilván, hogy zsidók és görögök
mindnyájan bűn alatt vannak; Amint meg van írva, hogy nincsen csak egy igaz is;
Nincs, aki megértse, nincs, aki keresse az Istent. Mindnyájan elhajlottak,
egyetemben haszontalanokká lettek; nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy
is. Nyitott sír az ő torkuk; nyelvükkel álnokságot szólnak; áspiskígyó mérge
van ajkaik alatt. Szájuk telve átkozódással és keserűséggel. Lábaik gyorsak a
vérontásra. Útjaikon romlás és nyomorúság van. És a békességnek útját nem
ismerik. Nincs isteni félelem az ő szemük előtt.”[6]
Szomjasan kereste tehát
Isten azt a keblet, ahol egyszülöttje és egyetlenegy gyönyörűsége lehejthatja a
fejét és a szomját olthatja. Hol van ez a hely és ki lehet ez az asszony, melyik
ez a lány?
Az Ószövetségi történetben Ábrahám hűséges szolgája megszomjazó vándorként
abban a küldetésben törte magát, hogy ura fiának, az ígéret fiának, Izsáknak,
feleséget vigyen az ősei földjéről, ahonnan elvándorolt, a rokoni kötelékből,
hogy ne a környező pogány kánaáni lányok közül kelljen a fiúnak választania. Fáradságánál
és gyötrő szomjúságánál égetőbb az a vágya volt, hogy a megfelelő lányt vihesse
ura fiának. Ki legyen ő, milyen legyen ő? Milyen belső tulajdonságok alapján
válasszon? Mindez különleges várakozásra és könyörgésre késztette. Isten nem
hagyta a kérését válasz nélkül. Meghallgatta kiáltását, és eszébe juttatta a
Mórija[7] hegyén történteket, hiszen
ő is elkísérte[8]
a hegy lábáig urát és egyszülött fiát, akit szeretett.[9] Akkor arra gondolt, hogy
ha ez a fiú az Úr szavára zokszó nélkül kész volt áldozat lenni a Mórján, akkor
olyan lány illik hozzá, akiben hasonló indulat van. De hát ki legyen ő? Ekkor
mondta el az akkori és különösen a mostani világ legképtelenebb imádságát. Azt
kérte, hogy amikor a kútnál az itató lányoktól vizet kér, az a bizonyos
leányzó, aki eljönne Izsákhoz feleségül, ne csak neki adjon innia, hanem jusson
eszébe, hogy a tevéi is szomjasak és azokat is itassa meg. Márpedig a teve
mindig többet iszik az embernél, különösen, ha több is van belőle. Ez a fajta
önzetlenség szinte lehetetlen, de Ábrahám szolgája ezt a lehetetlent kérte
Istentől, azt tudni illik, hogy a Krisztus jelleme legyen abban a lányban, aki
emberi vonalon Jézus ősanyja.
Van-e olyan őrült lány, aki ezt a
lehetetlen feladatot teljesíti, aki ennyire nem kímélné magát? Valami
különleges dolog történt ott. Ráérzett a szolga, hogyha ő az Ábrahám Istenét
szólítja meg, akkor az dicsőíti Őt, ha a lehetetlent kéri Tőle. Azt kérni, hogy
az a leány a szokásostól eltérően egy öreg vándornak még a tevéit is szívélyes
és készséges legyen kiszolgálni — ez őrület. Ő pedig pontosan ezt az őrületet
könyörögte ki Istentől. Ha pedig valaki ezt önzetlenül megteszi, akkor az nem
más, mint önfeláldozó ajándékozás, igaz szeretet.
2013 adventjén Ábrahám öreg szolgájának reményteli és emberi számítás
szerinti lehetetlen várakozásában az élő Isten keresését és várakozását
ismerhetjük fel. Szeretjük mi úgy bemutatni magunkat, mintha mi volnánk a világ
nagy várakozói, mintha a várakozás forrása bennünk lenne. Hát józanodjunk ki,
mert nem mi vagyunk az igazi várakozók, Isten ebben is megelőzött. Ő az Éden
óta kereste és várta a Fia számára való szeplőtlen szüzet. A lányt, aki
szívélyesen oltja szomját a vándorként hozzá betérő Istennek. A szerelmes
jegyest, aki magát nem kímélve készséges szolgálni mindazoknak is, akik az
álruhás vándor kíséretében vannak. Az Újszövetség adventi beszámolójából
tudjuk, hogy az idők teljességében jött el ez a lány, a názáreti Mária, a Dávid
házából való József szűz jegyes, az Úr alázatos szolgálólánya.
Mire várunk advent nagyhetében? Ajándékra? Azért kérdezem ezt, mert roppant
kisigényűek és hitetlenek tudunk lenni. Nem merünk képtelenséget kérni, de még
várni sem. Még keresztyén életünk is kiszámított pálya. Már rég nem számítunk
Isten meglepetéseire. Belefásultan tudni véljük, hogy az ünnepen mi fog
történni.
Minden megmagyarázható, kivéve az, amikor az önmagát ajándékba adó Isten bennünket
is ajándékozókká változtat. Ez advent igazi lényege! Az igazi ajándék nem
valaminek a viszonzása, nem üzlet, hanem megmagyarázhatatlan, kiszámíthatatlan
csoda, és vele a meglepetések élő Istene lép be az életünkbe.
Tudjátok, hogy mi a legnagyobb csoda és
egyben képtelenség is Mária adventjében? Nos, az, hogy az Önmagát a
legképtelenebb tettre elszánt Isten elment hozzá és a világ legképtelenebb
cselekedetére kérte őt. Tudjátok, mi volt az Isten legképtelenebb és egyben legnagyobb
ajándéka? Odaadta nekünk, semmirekellő bűnösöknek az Ő egyszülött Fiát,
egyetlen gyönyörűségét, és Benne Önmagát.” Ennyire nem kímélte magát az Isten!
És tudjátok, mi volt Mária emberfeletti cselekedete, hogy meglátta, felismerte
és lenyűgözte őt az irántunk való szerelmében önmagát nem kímélő Isten
elszántsága és IGENT, azaz Áment mondott Neki, és akkor ő is olyanná vált, mint
az Atya Isten, mert ez a szűz a halállal dacolva nem kímélte magát!
Advent titka testvéreim az, hogy akkor
teljesül be a mi „isten alakú” várakozásunk, ha lenyűgözhet Isten irántunk
való, önmagát nem kímélő szerelme és Áment mondva neki, Máriához hasonlóan mi
is befogadjuk Őt, hogy ezzel mi önmagunkat nem kímélve Isten nagy várakozásának
„ember alakú”szomjúságát csillapítsuk. Ezt tette Rebeka, majd pedig Mária, és láttuk,
hogy az örök vigasztalásnak kútfeje buzdult fel az ő bensőjében.
Bárcsak lenyűgözhetne ma bennünket is az
önmagát nem kímélő Isten szerelme, hogy erőtlenségéből hatalmat merítve
önmagunkat nem kímélve szánjuk oda tagjainkat élő, szent és Istennek kedves áldozatul.
Ámen.
Könyörgés: Uram, hozzád emelkedem
lélekben! Benned bízom, Istenem, ne szégyenüljek meg, ne nevessenek ki
ellenségeim! Senki se szégyenüljön meg, aki benned reménykedik, azok
szégyenüljenek meg, akik ok nélkül elpártolnak tőled! (Zsoltárok 25, 1—3):
Áldás: „Mert isteni buzgósággal buzgok értetek; hisz eljegyeztelek titeket
egy férfiúnak, hogy mint szeplőtlen szüzet állítsalak a Krisztus elé.” (2Kor
11: 2). „És én János láttam a szent várost, az új
Jeruzsálemet, amely az Istentől szállt alá a mennyből, elkészítve, mint egy
férje számára felékesített menyasszony. És hallottam az égből nagy szózatot,
amely ezt mondta: Íme az Isten sátora az emberekkel van, és velük lakozik, és
azok az ő népei lesznek, és maga az Isten lesz velük, az ő Istenük. És az Isten
eltöröl minden könnyet az ő szemeikről; és a halál nem lesz többé; sem gyász,
sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak.” (Jel 21: 2 –
4) Ámen.
[1] Meglássátok, hogy eme kicsinyek közül
egyet is meg ne utáljatok; mert mondom néktek, hogy az ő angyalaik a mennyekben
mindenkor látják az én mennyei Atyám orcáját. Máté 18:10.
[5] És leborulék annak lábai előtt, hogy
imádjam őt, de monda nékem: Meglásd, ne tedd; szolgatársad vagyok néked és a te
atyádfiainak, akiknél a Jézus bizonyságtétele van; Istent imádd, mert a
Jézus bizonyságtétele a prófétaság lelke. Jel 19: 10.
[9] És monda: Vedd a te fiadat, ama te
egyetlenegyedet, akit szeretsz, Izsákot, és menj el Mórijának földére, és
áldozd meg ott égő áldozatul a hegyek közül egyen, amelyet mondándok néked. 1Móz
22: 2.
