Alapige: Készít majd a
Seregek Ura ezen a hegyen minden népnek lakomát zsíros falatokból, lakomát
újborokbó1 zsíros, velős falatokból, letisztult újborokból. Ezen a hegyen
leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, és a takarót, amely betakart
minden nemzetet. Véget vet a halálnak örökre! Az én Uram, az Úr letörli a
könnyet minden arcról. Leveszi népéről a gyalázatot az egész földön. — Ezt
ígérte az Úr! (Ézs 25,6—8)
Bibliaolvasás: Máté 22: 1 – 15.
Igehirdető: Faust Gyula
Krisztus Urunk példázata egy édesapáról
szólt, aki történetesen egy teljhatalmú király. Ő a szeretett fia menyegzőjének
fő szervezője, aki Ézsaiás szerint egy hegyen készítette elő fia menyegzőjét.
Azt akarja, hogy minden meghívott ott legyen, betöltse a nevével jelzett
helyét. Célja, hogy mindnyájan osztozzunk abban az örömben, amely az Ő szíve
öröme, a menyasszony és a vőlegény öröme, vagyis, hogy egyazon öröm töltse be
mindenki bensőjét, aki azon a lakomán részt vesz. Ez az öröm közös, nem lehet
részekre osztani, úgy annyira közös, hogyha valaki hiányzik, akkor a boldogság elillan,
és nem létezik.
Kik a meghívottak? Mit mondhatunk el
róluk? Nagyon nehéz röviden, csupán néhány fő ecset, vagy tollvonással
megragadni elrejtett jellemüket. A meghívottak egyik csoportja olyan ember
szívét sejteti velünk, akit leginkább a beteljesületlen szerelmére vágyódó (vén)
legény, vagy leány hasonlatában tudunk megragadni. Lett volna lehetősége szerelme
kezét megkérni, vagy szerelmes vőlegényének igent mondani és a szerelem
életével beteljesedni, de ő egy magasabb rendű célnak, eszmének, valami
megfoghatatlan szellemi boldogságnak szentelte oda az életét, hogy édesapja
kedvébe járjon, aki történetesen az üdvösség misszionáriusa volt. Hasonlatunk
személye tehát, hozott egy döntést és apja áldozatos szolgálatának lábnyomába
lépett. Egész életében a legnagyobb hűséggel és buzgósággal szolgált, de a
várva várt eredmény nem jött el. Az élete elmúlt és nem történt meg egyik „szerelmi”
beteljesülés sem! Az első a döntése miatt, a második pedig, úgyszintén a
darabjaira hullt. Megmagyarázhatatlan üresség tátongott a lelkében. Kirohanna
világból is, hogy újra rátaláljon arra, amit elveszítettnek gondolt és érzett,
de bárhova néz, a hideg és sötét utcákon sokféle gúnnyal fűszerve és ütlegelés
köretével tálalva csupán boldogsága hűlt helyét találja.[1] Példás életű és évtizedes
múltú keresztyéneknek nehéz beismerni, hogy lelkükben üresség tátong,
különösen, akkor, ha már a cél előtt vannak. Úgy beszélünk, mint a győzelmeivel
dicsekvő Pál apostol, de úgy érzünk, mint az Úr jobbján szenvedő lator.
Megbomlik az elménk, mert nem értjük, mit rontottunk el, és hol vannak a
Szentlélek kirobbanó erő-megnyilvánulásai? Miért nem hordoz a szárnyain a
Mindenható? Nos! Ne add fel! – üzeni az Úr. Jöjj a lakomára, jöjj a megterített
asztalhoz!
A meghívottak közt viszont ott van egy
másik csoport is, azoké, akik belevetették magukat az érzéki élet nagy
lehetőségeibe, de ennek a létnek minden szép ígérete ugyan úgy nem hozott nekik
beteljesülést. Ők a paráznák, a vámszedők, a városukat, a házukat, a
családjukat, az egészségüket elveszített csonkabonkák, a közösségüket, a
népüket, az országukat elveszített, gyökértelen földönfutók. Mérhetetlen
üresség tátong a lelkükben! Nekik is, személyválogatás nélkül, ugyanaz a meghívás
szól! Jöjj a Fiam menyegzőjébe!
Példázatunk királya, aki édesapa, tudja,
hogy egyetlen gyógyító lakoma a fia menyegzőjén igaz beteljesülést adna
meghívottainak, bármelyik oldalon vagy állapotban állva is legyen bennük az
üresség. Elkészítette tehát ezt a nagy lakomát és mindenkit meghívott. Senki
nem hányhatta a szemére, hogy ő nem kapott meghívót az örömre, az élet nagy
megújulására, minden bajból és nyomorúságból való megszabadulásra és
meggyógyulásra.
Sültek, „zsíros falatok, letisztult borok.”
Ezerféle ínyencség, desszertek, gyümölcsök. Gyógyító levelek és italok,
legfőképpen az élet forrásának vize,[2] és az élet fájának
levelei,[3] a halál elűzésére, minden
könny letörlésére és minden betegség meggyógyítására.
A nagy esküvőszervező mindent elkészített és „minden igen jó”[4]
megállapítással gyönyörködve végignézett a legnagyobb boldogságra felékesített
hegyen, vagy kerten, ahol minden a helyén volt, már csak a meghívottak
hiányoztak.
Az édesapa király előre örült és maga előtt látta a lelki szemével, hogy
amint mindenki leül enni és inni, együtt mulatni, elkápráztatja őket a tömérdek
feltálalt finomság nagy szimfóniája, a fény, a díszítés, az illatok, a mennyei
muzsika, a kitűnő minőség, a lakoma együttes harmóniája. Látja, hogy a lakoma
hatása kezdi áttörni az emberi szívek védfalait, feloldja és leveszi a leplet, amely ráborult minden népre, a takarót, amely sötétségbe
takart minden nemzetet.
Látja, hogy a valaha volt ellenségek a csodálatos ízek, zamatok és illatok
hatására elkezdenek megnyílni, mert lehull róluk a megcsalás minden
páncélékessége. Hallja, hogy vendégei olyan ízesen szólnak egymáshoz, mint
amilyen például az érett gránátalma és a
megannyi fűszerezett bor.[5] Hallja, hogy olyan
dallamon szólnak egymáshoz, amilyen a mennyei boldogság zenéje. Bocsánatot
kértek és megbocsátottak egymásnak. Megbékültek, és önfeledten nevettek.
Megáldották egymást és nevettek! Akkor megszólalt egy új ének,[6] amit a vőlegény
menyasszonya és a vőlegény énekelt.
„Szeret és hűség találkoznak, igazság és béke
csókolgatják egymást!”[7]
Ebben a gyönyörködő látomásban minden vendég megértette, hogy Istennek
ebben a teremtésében, boldogság és erkölcsiség, érzéki és mennyei szerelem,[8] összeelegyíthetetlenek és elválaszthatatlanok!
Sajnos, Krisztus Urunknak ez a példázata nem így, nem ezzel a felismeréssel
és megértéssel folytatódott a hallgatói részéről! Nem úgy lett, hogy a menyegző,
amiben az atya király a szívét tette bele, a meghívottai vágyával és
kívánságával találkozva, összeölelkezve beteljesítette volna az örömét. Nem! A
gyógyító vacsorára a meghívottak nem jöttek el és a lakodalmas ház üresen
maradt! Amikor pedig oly sok próbálkozás után mégis megtelt, akkor sem ült le
együtt ünnepelni, hanem mindent átvizsgáló szándékkal végigment a vendégek közt
és kiszúrt valakit, akin nem volt menyegzői ruha. Megkérdezte: Barátom, hogy
jöttél ide, holott nincs menyegzői ruhád; de az csak hallgatott.
Megparancsolta, hogy fogják meg és dobják a külső sötétségre, ahol sírás és
fogcsikorgatás az osztályrésze. Jézus, tanító jellegű példázata így végződött! A
hivatalosak a gyógyító vacsorát különféle mondvacsinált indoklásokkal lemondták
és pimaszuk a kimentésüket kérték. Mások arra vetemedetek, hogy a királyi
követeket bántalmazzák és megöljék. Jézus hallgatói pedig, alighogy véget ért ez
a példázat azon kezdtek el tanakodni, hogy Jézust a saját beszédével fogják
tőrbe csalni és bíróság elé állítani, hogy végezzenek vele. Igen! Így
folytatódott a Jézus Példázata.
Testvérem!
Vajon csak kétezer évvel ezelőtt hiúsították meg Isten menyegzői meghívását az
akkori hallgatók, vagy bennük a Kísértő? Ők nem csak a prófétákkal bántak el,
hanem Isten egyszülöttjét is megölték. Ő volt az Atya Isten tökéletese
meghívója, és Ő maga a mennyegző is, a gyógyító és éltető lakoma! A saját
beszédét fordították ellene, amikor gyülölettel ítélkeztek fölötte, hogy
kimondott ítéletük az Ő megöletése legyen.Vajon csak ők űztek gúnyt az Isten
meghívásból? Sajnos nem!
Ezerféleképpen mentjük ki magunkat Isten meghívása és küldése alol.
Egyetlen kézmozdulattal eltépjük a nevünkre szóló meghívót. Hogyan? Egyetlen
kételkedő gondolattal, kérdéssel. Lehet-e az Isten meghívója öreg templomunk
kifáradt harangainak hangja? Vajon, csakugyan az Isten meghívója az
igehirdetés? Csakugyan az Isten meghívója a református istentisztelet? Lehet-e
az Isten meghívója az a szerencsétlen lelkész, az a nyomorult „közösség”, az a
félig üres és hideg templom? Vajon benne van-e az örök élet vigasztalása a
gyarló emberi közvetítéssel szólt igében, prédikációban? Lehet-e ezt a hegyet
és helyet az Isten lakomája helyének nevezni? Vajon, lehet-e az igehirdetést az
Isten nekünk elkészített lakomájának nevezni? Nem hazúgság-e ezt a maréknyi
sereget Krisztus gyülekezetének, netán menyasszonyának nevezni, mint akikkel
Jézus együtt ünnepel? A nagy sötétséget hozó lepel alatt, - amit a hitelenség
miatt már nem vehet el tőlünk az Isten, - egy picike kis kétely egyetlen
mozdulattal összetépi Krisztus Urunk köztünk való jelenlétének igéretét és
megtörténtét, mert nem jövünk hozzá, amikor hív.
Nem azt állítottam, hogy
minden közösségi együtlétünk maga a boldog megérkezés. Nem! Azt állítom, hogy a
mi földi vándorlásunkban minden közösségi együtlétünk egy lépssel közelebb visz
ahhoz a beteljesüléshez, amit személyesen az Úr ad kinek-kinek, amikor
megérkezünk, vagy Ő érkezik el hozzánk. Hozzá hajt az Ő jelenlétének öröme, és
hozzá hajt az Ő jelenlétének sajgó hiánya is, és a gyülekezetben, sőt egyetlen
emberi szívben is mindekettő jelen van.
Jusson eszedbe Istennek
mennyegzője, amikor éppen kimenteted magad, amikor leleményesen indoklod meg,
hogy miért nem tudsz, vagy miért nem akarasz részese lenni annak a közös
örömnek, amit ezen a helyen készített el és adott neked az Úr, és ami csak a te
résztvételeddel lehet teljes! Jusson eszedbe az üres mennyegző látványa és az
esküvőszerző Atya Isten szíve, aki a visszautasítás kudarcától szenved.
Bármivel mentenéd is ki magad a mennyegzőszerző Atya szívébe taposol vele bele.
Hogyan lehetne minősíteni szívünknek ezt az elutasítását?
Mit üzen tehát a Jézus példázata? Nos, talán csak azt, hogy a külső
sötétségre való kivettetést kockáztatva egyikünk sem képes felfogni, hogy mit
veszíthet el, amikor ilyen vagy olyan ürüggyel alkalomról alkalomra elzárja a
szívét Krisztus elől és kimenti magát, és nem jön el, hanem távol marad attól a
lakomától, amit Mennyei Atyánk itt, ezen a helyen nekünk és egyetlenegy
szerelmes Fiának szerzett.
Igen! Ezen a hegyen. Ezen a
helyen venné le rólad is a leplet, amely ráborult minden népre, és azt a sötét
takarót is, amely betakart minden nemzetet és azt cselekedte, hogy ember embernek
farkasa legyen és valamiért mindig gyűlülje, vagy éppen csak ne szeresse egyik a
másikat. Ezen a helyen a halálnak is véget vetne örökre, és átalvinne bennünket
a halálból az életbe![9] Ezen a földön személyesen az
Úr, a mi Urunk törlné le minden könnyeinket minden arcról és venné le népéről a
gyalázatot. Igen! Ez a mennyei Atya akarata. Vajon, találkozik-e akaratunk az Ő
akaratával?
Tudjuk, hogy mit tett
Istennek Fia a hegyen, amiről Ézsaiás próféta szólt; az életét adta értünk. Így
lett étellé[10]
és életté nékünk! Mit teszek azért, hogy az Ő vére árán megváltott életem az
élő Isten mennyegzői meghívása legyen mindazok számára, akik látnak és
hallanak? Mit teszek azért, hogy ez a közösség az Atya Isten mennyegzői
meghívása lehessen? A legtöbb, amit tehetek, hogy tátongó ürességektől is szenvedő
tagként, Krisztussal, a mi fejünkkel együtt, bizalommal közbenjárok érte, sírok
érte az Isten előtt, amíg meg nem könyörül rajtunk és az újjászületés örömével
jön hozzánk. Ámen.
[1] Én elaludtam, de lelkemben vigyázok vala,;
[és ímé] az én szerelmesemnek szava, aki zörget, [mondván]:; Nyisd meg nékem,
én húgom, én mátkám,; én galambom, én tökéletesem;; mert az én fejem
megrakodott harmattal,; az én hajam az éjszakának harmatjával! [Felelék én]: Levetettem ruhámat,; hogy-hogy
öltözhetném fel?; Megmostam lábaimat,; mimódon keverném azokat [a porba]? Az én
szerelmesem kezét benyujtá az [ajtónak] hasadékán,; és az én belső részeim
megindulának ő rajta. Felkelék én, hogy az én szerelmesemnek megnyissam,; és az
én kezeimről mirha csepeg vala,; és az én ujjaimról folyó mirha; a závár
kilincsére. Megnyitám az én szerelmesemnek;; de az én szerelmesem elfordult,
elment;; az én lelkem megindult az ő beszédén:; keresém őt, de nem találám,;
kiáltám őt, de nem felele nékem! Megtalálának engem az őrizők, akik a várost
kerülik,; megverének engem, megsebesítének engem,; elvevék az én felöltőmet
tőlem; a kőfalnak őrizői. Kényszerítelek titeket, Jeruzsálemnek leányai,; ha
megtaláljátok az én szerelmesemet,; mit mondotok néki? hogy én a szerelem
betege vagyok! Micsoda a te szerelmesed [egyéb] szerelmesek felett,; oh
asszonyoknak szépe?; Micsoda a te szerelmesed [egyéb] szerelmesek felett,; hogy
minket ilyen igen kényszerítesz? Én 5:2 – 9.
[2] És megmutatá nékem az élet vizének tiszta
folyóját, amely ragyogó vala, mint a kristály, az Istennek és a Báránynak
királyiszékéből jővén ki (…).Jel 22: 1.
[3] Az ő utcájának közepén. És a folyóvízen
innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden
hónapban meghozván gyümölcsét; és levelei a pogányok gyógyítására valók. Jel
22: 2.
[5] Elvinnélek, bevinnélek anyámnak házába,;
te oktatgatnál engem,; én meg borral itatnálak, fűszeressel, gránátalma borral.
Én 8: 2.
[6] És éneklének új éneket, mondván: Méltó
vagy, hogy elvedd a könyvet és megnyisd annak pecséteit: mert megölettél, és
megváltottál minket Istennek a te véred által, minden ágazatból és nyelvből és
népből és nemzetből, És tettél minket a mi Istenünknek királyokká és papokká;
és uralkodunk a földön. Jel 5:9 – 10; Jel 14: 3.
[7] Irgalmasság és hűség összetalálkoznak,
igazság és békesség csókolgatják egymást. Hűség sarjad a földből, és igazság
tekint alá az égből. Zsolt 85: 11 – 12.
[9] „Bizony, bizony mondom néktek, hogy aki az
én beszédemet hallja és hisz annak, aki engem elbocsátott, örök élete van; és
nem megy a kárhozatra, hanem általment a halálból az életre. Bizony, bizony
mondom néktek, hogy eljő az idő, és az most vagyon, mikor a halottak hallják az
Isten Fiának szavát, és akik hallják, élnek.” Ján 5: 24 -25. „Mi tudjuk, hogy
általmentünk a halálból az életbe, mert szeretjük a mi atyánkfiait. Aki nem
szereti az ő atyjafiát, a halálban marad.” 1Ján 3: 14.
[10] „Mert az én testem bizony étel (…)!”Ján 6:
55; Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak, és én
feltámasztom azt az utolsó napon. Ján 6: 54.
