Énekek: 190; 479; 434.
Alapige: 2Móz 33: 11 – 23
Igehirdető: Faust Gyula
Mennyei Atyánk, életutunkhoz,
Krisztus Jézusban az Ő atyai lényét, a szívét, a lelkét kínálja fel nekünk!
Mózes a népért ráruházott felelősség miatt fél és „nyugtalan”, ezért azt
kéri az Istentől, hogy nyugtassa meg azzal, hogy megmutatja neki, hogy kit
küldött el, hogy vezesse az Isten népét. Mózes látni akarta az egyház Isten
által küldött vezetőjét, úgy is mondhatnám, hogy az anyaszentegyház fejét.
Kérte azt is, hogy mutassa meg az utat, amelyen menniük kel, a harci
stratégiát, mely által Isten minden ígérete valóra válik. Megtudjuk, hogy az
út, a stratégia elválaszthatatlan a Vezetőtől, a Főtől, az Úrtól, hisz Ő maga
az Út (Ján 14: 6)!
Felajánlja Isten Mózesnek, hogy az arcait küldi el előtte, ha Ő is úgy
akarja. A héberben az orca kifejezés mindig többes számban van. Istennek sok
arca van! Az ember maga, a férfivá és asszonnyá teremtett ember is egy az Isten
arcai közt, hiszen képére és hasonlatosságára teremtett bennünket (1Móz 1: 27).
Emberi arcunk össze van kötve rejtett bensőnkkel (Róm 2: 29; 7: 22;
2Kor 4: 16; Ef 3: 16), a lelkünkkel, a szívünkkel, az érzelmi világunkkal. A
bűneset következtében tudunk a beszédünkön uralkodni, mondunk egyet, gondolunk
mást, érzünk és cselekszünk egészen mást. Aki tudja, hogy mire figyeljen,
tudja, hogy az arcunk rezdülései, a végtagjaink rándulásai, a cikázó
tekintetünk és nem a beszédünk mondják az igazat. De ez utóbbi az Istenre nem
vonatkozik, mert ő nem ember, hogy hazudjon. Amit ő mond, azt mutatja az arca
is, és amit arca mutat nekünk, azt mondja is nekünk! Isten arca az Isten igéje
és az áldott ige, az Ő arca!
Amikor tehát Isten arcait ajánlja fel
Mózesnek, akkor a lényét, a szívét, a Lelkét kínálja neki. Akarod-e, hogy a
lényemnek a lénye vezessen, járjon előtted? No ná! „Ha a te orcád nem jár velünk, ne
vígy ki minket innen!”(2Mózes 33: 15) – volt a Mózes válasza, és legyen
a mienk is. Isten azt mondta neki, hogy megteszi, amit kívánt és a dicsősége
előtte fog járni, de orcáit nem láthatja meg, mert úgy mond, nem láthat ember
élvén. János apostolt, amikor elragadta az Úr és megmutatta neki mindazt, ami
volt, van és lesz, megfordult hogy lássa a vele beszélőt. A megdicsőült
Krisztussal találta magát szemtől szembe és abban a pillanatban összeesett,
mint egy holt (Jel 1: 12-17), mert ember élvén nem láthatja meg Istent. Isten
jósága és könyörülete az, hogy mégis láthatóvá teszi önmagát a számunkra, nem
úgy, ahogy mi akarjuk, de láthatjuk Őt!
A megígért látás helye a kősziklán van és
ott sem akárhol, hanem a kőszikla hasadékában! Oda helyezett bennünket is
Atyánk szeretete Mózessel és sok szenttel együtt, már a világ fundamentumának
letétele előtt (Máté 25: 34; Ján 17: 24; Ef 1: 4-11). Velük, az
üdvözült szentekkel együtt láttuk és látjuk Isten előttünk elvonuló dicsőségét.
Látjuk Őt, mert Ő mondta, hogy meglátsz
Engem, de csak hátulról.
Csodálatos látás! Meglátjuk Őt, mert Ő mondta, hogy látjuk.
Látjuk, de nem tudjuk, hogy mit nézzünk, mire figyeljünk, hogyan
összpontosítsunk ahhoz, hogy tudatunkban kirajzolódjon nekünk az Ő ábrázata.
Mit látunk egészen konkrétan? Először is
azt látjuk, hogy Isten a kőszikla hasadékában betakar bennünket a saját kezével.
Különös dolgokat látunk ebben a személyre szabott betakartságunkban, nem-de?
Sokan rínak, hogy nem látnak semmit. Nem látnak semmit, mert annyira zakatol a
szívük, hogy nem látják meg Isten szeretetének sziklaszilárd oltalmát. Akkor
toporzékolunk a sötétben a legjobban, amikor a legnagyobb biztonságban vagyunk.
Megbízható tanúktól tudom, akik átélték a múlt rendszer poklát, börtönökben,
magánzárkákban, kényszermunka táborokban. Krisztushitükért ítélték el őket,
némelyiküket halálra. Amikor a legnagyobb volt a megpróbáltatás és nyomor
sötétsége, ők akkor tapasztalták meg, hogy Isten velük van, köztük van. Ők
tudták, hogy átvonult előttük az Isten dicsősége, és elrejtette az ő szolgáit a
legnagyobb biztonságba.
Átvonult Isten az Éden kertjén is (1Móz 3:
8 - 9). Ádám nevét kiáltotta: Ádám hól vagy? Tudjuk, hogy az engedetlen ember a
kert fái lombjaiban és a fügefalevél (1Móz 3: 7) takarásában keresett volna
oltalmat magának, de az Úr szava leleplezte minden meztelenségét. Nem volt az
embernek oltalma, míglen Isten nem adta reá egy feláldozott állat bőréből
készült ruhát (1Móz 3: 21).
Nagypénteken is átvonult az Isten
dicsősége. Tudjuk, hogy mi történt. Éjszakába borult a világ.[1]
És mi történt abban a rémisztő sötétségben? Elrejtette Isten a tanítványokat az
értük megnyílt[2] kőszikla hasadékában. Bezárkóztak
a tanítványok és rettegtek.[3]
De harmadnapon elvette az Úr a kezét és fölragyogott az Ő halált és Sátánt legyőző
dicsősége. Akkor a tanítványok visszatekintettek és hátulról meglátták az Urat.
Így változtatja Isten a mi legnagyobb sötétségünket világossággá, és minden
bennünk ért rosszat így fordítja a javunkra.[4]
Elvonult az Úr dicsősége azon a napon is,
amikor István diakónust megragadták, megkötözték és vallatták, de ő nem tagadta
meg Krisztust, hanem megvallotta szent nevét. Akkor fogcsikorgató gyűlölettel
köveket ragadtak és a városon kívül megkövezték. Őt is betakarta az Úr, de
mielőtt magához kiáltotta volna, egy röpke pillanatra elvette a kezét, és
István az Isten Lelkével meglátta Krisztust, aki fölállva várt rá az Atya Isten
jobbján. (ApCsel 7: 51 - 60)
Péter apostol maga is megemlékezik az Úr
elvonulásáról, amikor a gyülekezeteket (1Pét 1:1) vigasztalja. „Szeretteim, ne
rémüljetek meg attól a tűztől, amely próbáltatás végett támadt köztetek, mintha
valami rémületes dolog történnék veletek, - mondja Péter, (1Pét 4:12) majd így
folytatja: „Mert [itt] az ideje, hogy elkezdődjék az ítélet az Istennek házán:
ha pedig először mi rajtunk [kezdődik], mi lesz azoknak a végük, akik nem
engedelmeskednek az Isten evangéliumának? És ha az igaz [is] alig tartatik meg,
hová lesz az istentelen és bűnös? (1Pét 4:17 - 18). Az Úr elvonuló jelenlétét
sokszor ítéletként éljük meg. Ne rémüljük meg tehát, mert nem történik egyéb,
hanem csak az Úr dicsősége vonul el előttünk, de Ő a kezével betakar!
A sötétség, ha eljön, már pedig eljön, mert Isten maga mondta nekünk, hogy Ő
eljön, és amikor elvonul, akkor bennünket is betakar. Azért lesz ez így, és
akkor történik ez így, amikor Ő éppen átvonul előttünk. Az igében azt olvassuk,
hogy amikor Isten utoljára jött el Mózesért, mert átadta őt a halálnak, akkor
is személyesen Ő gondoskodott az ő szolgája betakarásáról. Igen! Betakarta és
megoltalmazta őt a Sátán ellen, leghatalmasabb angyala oltalmát rendelte mellé.[5]
Richard Wurmbrand egy különös történetet mondott el Isten
szeretetéről. „Isten szeretet, - idézte János evangélistát - és Ő senkit sem
tesz fogyatékossá!”E történet szerint egy keresztyén atyafit hitéért zártak
börtönbe, szabadulása után levélben számolt be megpróbáltatásáról.
Ezt írta: „külső megjelenésem
egyáltalán nem vonzó. A lágerben a föld alatt dolgoztam, kényszermunkán.
Balesetet szenvedtem, és púpos maradtam. Egyszer egy gyermek rám nézett és
megkérdezett. Bátyus, mi van a hátadon? Meg voltam győződve, hogy csúfolkodás
következik. Mégis válaszoltam. Egy púp. Nem, felelte a gyermek. Isten szeretet,
és Ő senkit nem tesz fogyatékossá. A te hátadon nem púp van, hanem egy doboz,
amelyben angyalszárnyak vannak elrejtve. Egy napon a doboz majd felnyílik, és
te azok segítségével fogsz a mennybe repülni. Elkezdtem a sírást. Most az írás
közben is sírok.”
A dolgok, - írja Wurmbrand – csak a mi földi, behatárolt kereteink között látszanak így. Ebből
kifolyólag tűnik értelmetlennek az élet és a szenvedések. (…) Nekünk soha sem
szabad elfogadni a világ szabványait, de még a vallásosakat sem,[6]amelyek szerint mindezek valóságos katasztrófák.
Nekünk annak a Szentlélekkel megtelt gyermeknek a mintájához kel
alkalmazkodnunk, így bajainkban (halált hozó betegségünkben akár) nem fogunk egyebet látni, mint dobozokat,
amelyekben angyalszárnyak vannak, hogy az égbe emeljenek.[7]
Így vagyunk mi is a személyes sötétségünkkel,
mint megpróbált testvérünk a púpjával. De Isten szíve felől nézve még a
halálunkat hozó sötétség is csak azt jelenti nekünk, hogy bennünket személyesen
az Ő atyai keze takar be, míg dicsősége elvonul előttünk. Akkor nem csak a
szemünket, vagy az értelmünket, hanem teljes földi voltunkat takarja be. Porba
takar, ahonnan vétettünk is (1Móz 3: 19). De hamar eljön a pillanat, amikor elveszi
a kezét, és mi feltámadott dicsőséges testben a saját szemünkkel (Jób 19: 25-26)
látjuk meg Őt. Akkor és ott, az Ő dicsőségének világosságában egész múltunk és
örök jelenünk célt és értelmet nyer.
Áldott betakartság! Számunkra tehát a sötétség az éppen
átvonuló Isten jelenléte! Luther erről a következőket mondja: „(…) Az ember
súlyos tehertétel saját maga számára! Amikor
Isten (ettől az embertől) ezt a
kiáltást hallja, (hogy „jöjjön el a te országod,”) akkor [Ő, bennünk élő] drága kegyelmének segítségére siet, és a bennünk
megkezdett országát növelni akarván, teljes tekintélyével és hatalmával a
legfőbb gazember, a régi Ádám ellen szegül, és mindenféle szerencsétlenséggel
sújtja, terveit halomba dönti, megvakítja és porig alázza őt azzal, hogy
különböző szenvedéseket és kellemetlenségeket bocsát reánk. Ennek eszközei a
gonosz nyelvek, álnok csalárd emberek, és ahol ez nem elég, ott maga az ördög
is, hogy akaratuk minden gonosz hajlamával elpusztuljon, és az Isten akarata
teljesedjék, hogy országlását kegyelem töltse be, s ne maradjon benne más, csak
isten dicsőítése és dicsősége.”[8]
Mi azt várnánk el, hogy Isten jelenlétét a
napnál is fényesebben ragyogó világosság kísérje, de az ige azt mondja, hogy
nem, éppen ellenkezőleg; a kezével takar el az Úr, személyesen az Úr, amíg
elvonul előttünk. Ezután takar ki és mi hátulról, mintegy a múltra
visszatekintve láthatjuk meg Őt. Letapogathatjuk a lábnyomát, sőt bele is
állhatunk abba. Az átvonulásával mögötte hagyott tetteiből láthatjuk Őt
hátulról. Igen! Ezt ígérte nekünk az Úr! A próféták, a szentírók, az
evangélisták és rajtuk keresztül Szentlélekisten mindent elkövetett, hogy a
Szentírás visszapillantó tükrében mi is megláthassunk az emberiség történelmén
átvonuló Isten dicsőségét. Irigylem a történészek kiváltságos helyzetét, akik
ezer történetet is tudnak. Elképzelem, hogy milyen nagy izgalom, amikor
felfedezik bennük a történelmen átvonuló Isten lábnyomát.
Sötétségben érzed magad? Úgy gondolod,
hogy Isten minden ok nélkül különböző
szenvedéseket és kellemetlenségeket bocsát reád, mindenféle szerencsétlenséggel
sújt téged, terveidet halomba dönti, megvakít és porig alázz téged? Úgy
érzed, hogy értelmed nem tudja áttörni értelmetlen és érthetetlen állapotod
falait. Tedd meg azt ebben a sötétségedben, hogy bizalommal tudni véled azt,
hogy mindez csak azért van, mert személyesen Ő takart be a kezével, hogy
megoltalmazzon, míg dicsősége éppen elvonul előtted. Figyelj hangjára, halld
meg a neked kiáltott nevét: „Könyörülök,
akin könyörülök, kegyelmezek, akinek kegyelmezek!”Mond ezt a sötétségedben,
hogy kegyelmezz nekem is, könyörülj rajtam is, és jöjjön el a te országod!
Jézus Krisztusban, ha csak egyetlen
szempillantásra is, de arcával felénk fordult a mi mennyei Atyánk. Amikor Filep
azt kérte Jézustól, hogy mutasd meg nekünk az Atyát,[9]
és ez elég, akkor belenézett a szemébe és ezt mondta: Annyi idő óta veletek
vagyok, és még sem ismertél meg engem, Filep? Aki engem látott, látta az Atyát;
mi módon mondod azért te: Mutasd meg nékünk az Atyát?[10]
Pál azt mondja, hogy Krisztus, „aki képe a láthatatlan Istennek, minden
teremtménynek előtte született (Kol 1: 15).” Ő az, „aki által a világot is
teremtette, aki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának
képmása, aki hatalma szavával fenntartja a mindenséget, aki minket bűneinktől
megtisztítván, ült a Felségnek jobbjára a magasságban.”[11]
Álljunk tehát a kősziklára, a kőszikla hasadékába ahova, de egészen
pontosan, akiben Isten már a világ teremtése előtt belehelyezett, és nézzünk
bátran bele az ige visszapillantó tükrébe, a szabadság tökéletes törvényébe
(Jakab 1, 25) és maradjunk meg amellett[12]az
arc mellett bizalommal, amelyet ott megláttunk, az arc mellett, akit e sorok
olvasása közt látsz!
Vegyük számba Mennyei Atyánk életünkben hagyott, egyházunkban,
gyülekezetünkben hagyott lábnyomait. Lássuk meg azokban Isten szemünkbe
mosolygó arcát és maradjunk meg mellette megelégedve és bizalommal! Ámen.
1.
Aki értem megnyíltál. Rejts el ó
örök kőszál! Az a víz s a drága vér. Melyet ontál a bűnért. Gyógyír legyen
lelkemnek. Bűntől, s vádtól mentsen meg!
- Törvényednek eleget Bűnös ember nem tehet; Buzgóságom égne bár. S
folyna könny- em. mint az ár: Elégtételt az nem ad, Csak te válthatsz meg
magad.
- Jövök, semmit nem hozva. Keresztedbe fogózva, Meztlen. hogy
felruházz. Arván, bízva. hogy megszánsz; Nem hagy a bűn pihenést: Mosd le,
ó, mert megemészt!
- Ha bevégzem életem. es lezárul már szemem. Ismeretlen bár az út.
Hozzád lelkem mennybe jut. Aki értem megnyiltál, Rejts el, Ó, örök kőszál!
Zene: Hastings
I. 1830.
Szöveg:
Toplady Augustus M. 1740-1778.
Ford.
Kecskemety Ferenc és Csomasz Toth Kálmán.
[2] „Aki értem
megnyíltál, rejt el ó örök kőszál” a Magyar Református Énekeskönyv 463-as
éneke. Kiadja a Magyar Református Egyház Tanácskozó Zsinata Budapest, 1996. o.
607.
[4] Ti gonoszt
gondoltatok én ellenem, [de] Isten azt jóra gondolta [fordítani], hogy
cselekedjék úgy amint ma, hogy sok nép életét megtartsa. 1Móz 50:20; Tudjuk
pedig, hogy azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van, mint akik [az]
[ő] végzése szerint hivatalosak. Róm 8: 28.
[5] Pedig Mihály
arkangyal, mikor az ördöggel vitatkozván Mózes teste felett vetélkedett, nem
mert arra káromló ítéletet mondani, hanem azt mondá: Dorgáljon meg téged az Úr!
Júd 1: 9.
[6] A következő jánosi
idézet egy vallásos szabvány: És kérdezék őt a tanítványai, mondván: Mester, ki
vétkezett, ez-é vagy ennek szülei, hogy vakon született? Ján 9: 2. Jézus ezt
nem fogadta el, hanem így válaszolt: Sem ez nem vétkezett, sem ennek szülei;
hanem, hogy nyilvánvalókká legyenek benne az Isten dolgai. János 9: 3.
