Alapige Jelenések 22: 13
Énekek: 423: 1; 423:
2-6; 90: 1; 7; 9.
Igehirdető: Faust Gyula
Az
Óév határán és az Újév küszöbén állunk ezen az istentiszteleten. Mindenható
Urunk, Jézus Krisztus nevét halljuk. Nem én, vagy János apostol mondjuk, hanem
Ő maga mondja, hogy Én vagyok az Alfa és az Omega, az Első és az Utolsó, a
Kezdet és a Vég, aki elkezdtem és bevégeztem, aki elkezdem és bevégzem. Én
vagyok, akiben elvégeztetett minden, és kiben új kezdete van mindennek. Urunk
nevét hallva visszanézünk, és csak Őt látjuk, kiben létünk forrása van. Előre
tekintünk, és csak Őt látjuk, akihez létünk, mint nagy folyam
ellenállhatatlanul és feltartóztathatatlanul a végtelen óceánhoz megérkezik.
Bárcsak neve puszta meghallása békességgel töltené be a lelkünket! Békesség!
Nem teljesen megfoghatatlan. Olyan, mint amikor a tengerparton sétáltam.
Hallgattam nagy tenger egyenletesen hullámzó lélegzését és a hullámok egymásba
csobbanó szívdobogását. Belenéztem és feloldódtam a horizonttal egybeolvadt
végtelen kék tekintetében. Ott, valahogy lenyugszik az ember.
Hogy
jöhetne közelebb hozzánk Urunknak ez az önkijelentő „Én vagyok (…)” mondása?
Krisztusnak eme „Én vagyok”-ját mindnyájunknak, vagyis egy közös ősi
tapasztalatunk sejteti meg velünk a legjobban. Mi ez a sejtető ősi
tapasztalatunk? Idősebb bátyként a nővérem és a húgom, gyermekeivel, később
aztán a saját fiaimmal is sokat játszódtam azt a közismert és meggyőződésem
szerint a génjeinkbe írt bizalmi játékot, amit apa játszik a gyermekével,
amikor újra meg újra fölröpíti és kifogja. Olyan jó beleolvadni a repülő és ölbe
pottyanó gyerekkacajba. Nem bocsátkozom e játék minősítésébe, hanem azt mondom,
hogy Jézus Krisztus hallott „Én vagyok”-ja pontosan ilyen gyermekével játszó
Atyának mutatja nekünk a mi Istenünket. Ennek a játéknak a dinamikájában
ragadható meg teremtő Istenünk mennyei Atya volta, és az a titok, hogy mi
gyermekeiként tartozunk Ő hozzá!
Földobott és mi édesanyától való születésünkkel mennyei
kacajok közt röpültünk be e világ kerek egébe. Atyai szívéből és öléből
indultunk, és ugyan oda vár is vissza bennünket a mi Teremtő Urunk. Egyetlen
szempillantás földi létünk íves repülése. Megannyi örömöt és izgalmat élünk át
amint gyermek és ifjúkorunk delelőjéhez repülve egyetlen ponttá töpörödik
atyánk bennünket követő tekintete, hogy ott fenn, a tehetetlenségünk mélyén át
megforduljunk, megtérjünk és egyre közelebb és közelebb tudjuk Atyánk ölelését,
az Ő karjaiba való visszaérkezésünket. Ő ennek a játéknak teljhatalmú Ura,
kinek kezéből senki ki nem ragadhat! Ő repít, és Ő repül velünk. Ő tárja szét
karjait, amikor elindít, és Ő zárja össze ölelését, amikor megérkezünk. Ő Kezdet
és Vég, Elkezdő és Bevégző!
Jól
emlékszem, hogy apaként ebben a játékban sokkal közelebb tudtam magam repülő
fiamhoz, mint amikor kifogtam. Olyan, mintha megnyúltak volna a karjaim és
velük, a gyermekemmel együtt szálltam volna én is. Kiszorult ebből a játékból
minden kétely, a tévedés lehetőségének leghalványabb árnyéka is. Ez az atyai
bizalom kötött össze a játékban a fiaimmal, ez a bizalom töltötte meg a szívünket
örömmel és nevetéssel! A bizalom tehát nem olyan, mint egy ország arany
fedezete egy titkos helyen, a föld mélyén szikla biztos bunkerben. A bizalom
ebben az összefüggésben sokkal inkább a mágneses erőtérben keletkező áramhoz
hasonló, ami csak akkor gerjed, ha forog a dinamó, azaz, ha a mágneses térben
mozgás, dinamika van.
Nos
testvérem, hallod-e, tudod-e Krisztus Urunk neked kiáltott nevét ebben a visszatekintő
emlékezésben és előretekintő kijelentésben? Én
az vagyok neked, aki elkezdte és be is végzem azt, azt az üdvösséget, aki te,
azaz én, vagy mi vagyunk, - így szól az Úr!
Ne
ficánkoljunk tehát, mint Jónás tette, akit Isten Ninivé felé röpített, de ő a
Damaszkuszba induló hajóra szállt fel! Isten csak nagy vihar és mélység árán
ölelhette vissza Jónást a keblére. Nem hagyta elveszni. Mi figyeljünk igéjére!
Ne nehezítsük meg kételyeinkkel a dolgát. Bizalmatlanságunkkal ne rúgjuk el
magunktól ölelésre felénk nyújtott kezét
Év
elején Isten elindított, és íme, ide érkeztünk! Ha vissza tudunk emlékezni,
akkor az elinduláskor tele voltunk aggodalommal és félelemmel. Nyomasztott a
templomfelújítás minden terhe, bizonytalansága, veszélye. Isten levette rólunk
minden rettegésünk súlyát. Megújult a templomunk és nekünk nem kell
kuncsorognunk könyöradományokért, hogy adósságot törlesszünk, mert az Úr
gondoskodott erről is. Minden munka ki van fizetve, és még egy kevés pénzünk is
van. Csak hála és jó reménység lehet ma a szívünkben!
Isten
most is elindít, elröpít, ahogy régen és kezdetben is tette. Földob és
bizalmával költözik be a szívünkbe. Nevetnünk kellene, a gyermeki bizalom
ropogós kacajával, mint akik tudjuk, hogy Atyánk szüntelenül felénk kitárt
karjai várnak, sőt nyúlnak utánunk.
Bárcsak bizalomra,
hálára, reménységre és örömre bátorította volna Szentlélek Isten a szívünket.
Bárcsak Isten minden értelmet felülmúló békessége töltené be most az életünket.
Miért? Mert itt nem ember szólt, hanem Krisztus Urunk személyesen. Egyetlen
szempillantás, és amikor Isten kinyitja újra a látásunkat, akkor újjáteremtve a
megújult szemünkkel látjuk meg Őt, amint van, magunkat pedig az Ő örökkévaló
ölelésében. Ámen.
