Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.01.13-án.
Olvasandó: Zsidó 13:7a Igehirdető: Nagy Lajos
Mai meditációnk gondolatvezetésének irányát
két friss aktualitás határozza meg. Egyáltalán
nem fontossági, nagyságrendi vagy súlypontossági sorrendben. Hanem szigorúan a
kronológia szerint.
Három nappal ezelőtt, pénteken 11 órai kezdettel a Kórházunk „Csillag
Termé”-ben egy az Intézményünk eddigi történelmében „ilyen még nem volt” alapon formabontónak
számító rendezvény volt. A 69 betöltött esztendő után tavaly májusban az
örökkévalóságba távozott Dr. Pákozdy
János László, kórházunk még nem is oly rég volt igazgató főorvosa, majd
főigazgatója születésének 70.
évfordulója alkalmából.
A fiatalok már alig-alig ismerték, mi, öregek annál
inkább. A rendezés, a tudományos
emlékülés műfajába igazítva, helyesen integrálta az orvos-„szakma” modern
diagnosztikai és terápiás eljárásainak eredményeit a személyes mondanivalók
üzenetéhez. Ez utóbbiak egyértelműen abba az irányba mutattak: van valami
eleveelrendelő kiválasztottság abban, ahogy némelyek szolgálni tudtak a
képességükkel, a célirányos képzettségükkel, vezetői rátermettségükkel az
emberiségért. Az imádságos bibliai keretbe foglalt emlékülés alkalmi üzenetének
legeslegfontosabb, hangsúlyozott iránya ez volt: „Ne feledkezzetek meg
vezetőitekről…”
Visszhang-szerűen
többször is elhangzott a tudományos emlékülésen, mégpedig a szakmai prezentációk keretében is, hogy a
mi Intézményünk ma már legendássá vált s naponként használt jelmondata
tulajdonképpen önmagáért beszél:
„SALUS
AEGROTI SUPREMA LEX ESTO”, azaz: „A beteg üdve a legfőbb törvény”. Megtiszteltetés
volt számomra, hogy elmondhattam a rendezvény kezdő imádságában: Ennek a
sokatmondó jelmondatnak a szerzője Dr. Pákozdy
János. Nem kétséges, hogy e sokatmondó jelige választás annak jegyében
történt, történhetett, Isten kegyelméből, hogy Dr. Pákozdy János László orvosként és emberként, a lelkében mindig
is számolt az emberi orvoslás szent
szupervíziójával, az Áldott Orvosnak
a földi orvoslás felett álló szuperhatalmával. Hogyan is lehetett volna ez
másként az Ő áldott életében? Akinek lelkéből pattant ki - nyilvánvalóan a
Szentlélek világosságában - ez a Kórházunkat most már mindenütt
fémjelző, bennünket pedig büszkeséggel eltöltő, igazán
spirituális jelmondat. Vagyis: minden az emberért van!
A másik aktualitás pedig: tegnap múlt
hetvenegy éve, hogy
1943. január
12-én, a sötét bunkerek krisztustalan világában, a gonosz politikai konspiráció
és ördögi vízió révén született katonai döntés következtében, a második
világháború keleti frontján iszonyatos erejű támadás érte a Don-kanyarban
védelmi állásokat elfoglaló, közel 200 ezer fős Második Magyar Hadsereg
egységeit. A rosszul felszerelt s a zord orosz télre fel nem készült magyar
katonák hatalmas túlerővel találták szembe magukat. 140 ezer – vagy annál is
több – katona vére folyt a hóval fedett
orosz pusztán. Sokáig csak annyit írtak erről a történelemkönyvek, hogy a Donnál elpusztult szinte az egész második
magyar hadsereg. De ez nekünk nem ennyi. Mert Trianon népe, a temérdek szenvedést látott magyar nemzet ekkor már
kényszerű elsötétítésben, önnön vétkei miatt rá nem róható sötétségben,
nyomorúságban leledzett. Találkoztam olyan Testvéremmel, aki elmondta: Édesapja
soha nem jött haza a hadifogságból, ott temették el, jeltelenül minden
bizonnyal a doni katasztrófa után.
Kell-e még mást mondani ezek után e két
vázolt aktualitás összefüggésében? Nem hiszem, hogy kellene! A két aktualitás – Pákozdy Doktor 70. születésnapja és az egy esztendővel több, 71
éves történelmi mementó - könnyű szerrel szintetizálható. Ne gondoljunk másra,
csak arra: ki, kik vitték előbbre a világot? Azok, akik eltökélt szándékkal harcoltak
– fegyverrel vagy fonendoszkóppal és szikével - az emberért, az emberiségért.
Innentől fogva nem kétséges: áldottak voltak s áldottak lesznek Elöljáróink!
Mindig is áldottak lesznek!
És most együtt olvasom a mai alapigével az alapige- verstöredék
folytatását: „Ne feledkezzetek meg vezetőitekről, akik az Isten igéjét hirdették
nektek. Figyeljetek életük végére, és kövessétek hitüket.” Nem kell
nagy fantázia, hogy lássuk, belelássuk az Igébe: a kórházban, az orvosi hivatás
eszközeivel s a lövészárokban ugyanígy – bizony – lehet hirdetni Isten
megtartó, idvezítő erejét, Igéjét. Ez a feladatunk. A doni áldozatok is
„elöljáróink”, vezetőink voltak, hiszen mi nem voltunk ott, abban a
rettenetben, tehát előttünk mentek – a halálba, nélkülünk. Elöljáróink voltak! A kórházi orvosok viszont itt vannak – áldja
mag Őket az Úr – Ők nem a „halálba” mennek – „csak” a halál ellen. Legyen áldott
Isten, hogy mindenki a helyén van.
Mindegy mi van, mindegy, hogy milyen nehézségek vannak: „SALUS AEGROTI SUPREMA
LEX ESTO”, azaz: „A beteg üdve a legfőbb törvény”. Alázatos tisztelettel kérem,
ajánlom, esdeklem és imádkozom Mindenki szívére helyezve: ez a legfőbb törvény legyen mindennél fontosabb! Az egyéni
érdeknél, a szabadság-jogoknál, a vélt igazságérzetnél, az időnként jogos
felháborodásnál s az időnként
jogos elégedetlenségnél is fontosabb!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy
Lajos kórházi lelkész
