…Én, az Úr vagyok a ti Istenetek: mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek, mert én szent vagyok!...

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,  2014.06.16-án.

Olvasandó:  III.Mózes 11:44   Igehirdető: Nagy Lajos

A keresztyén időszámítás szerint tegnap Szentháromság Vasárnapja volt. Ezzel a vasárnappal zárul az úgynevezett ünnepes félév és veszi kezdetét az ünneptelen félév. Majd lepereg a nyár, nem soká utána részben az ősz is és november végén az Örökélet Vasárnapja vagy másként Krisztus Király Vasárnapja lezárja az ünneptelen félévet is és egyúttal beharangozza a következő vasárnappal, Ádvent Első Vasárnapjával kezdődő újabb ünnepes félévet. 

Ez a lüktető ritmusú körforgás, ez az esztendőről esztendőre ismétlődő metrikusság a teremtő isteni szent akarat abszolút tervszerű minőségére, minősíthetőségére vezethető vissza. Amely teremtő isteni szent akarat mérnöki precízitással gondolta el a teremtés hajnalán a világ sorsát.  Ahogyan a teremtés hét napjának megvolt az isteni eleve elrendelés szerint eltervezett menetrendje, amitől aztán a Teremtő egy jottányit sem tért el, úgy érkeznek el életünk napjainak és esztendeinek folyamatában a különféle fejezet-lezáró ünnepek, így a Szentháromság Vasárnapja is.

      A teremtő Isten, a Szentháromság Isten alakja ráadásul leginkább abban domborodik ki számunkra, hogy nyilvánvaló szentségét egyáltalán nem akarja teljességgel kisajátítani. Ellenkezőleg! Az általa teremtett ember számára is progresszíven, innovatívan, előremutatón felajánlja a szentséget, ami neki, az örök embernek egyfajta sajátos életminőséget képes biztosítani.

       „…Én, az Úr vagyok a ti Istenetek: mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek, mert én szent vagyok...” – hallottuk az iménti alapigében. 

      Minden keresztyén közösség alapvető hittételének vallja a Szentháromság tanról szóló hitcikkelyt: Isten lényegében egy, de személyében, önmagakijelentése tekintetében három, úgymint Atya, Fiú, Szentlélek. A Szentháromság Vasárnapja apropóján nézzük meg azért, hogy a Biblia miként látja a szentség – úgymond - „átruházhatóságának” kérdését. 

      Mert ez a grandiózus kérdés alapvetően meghatározza a keresztyénség etikai norma rendszerét. A Teremtő Isten, a Szentháromság első személye tehát – az imént hallhattuk -  nem sajátítja ki magának a szentség minőségét és az azt megtestesítő kritériumokat. Hanem felkínálja az ember számára is. 

       Pál apostol például így fogalmaz: „Áldott az Isten, a mi Urunk Jézus Krisztus Atyja, aki megáldott minket mennyei világának minden lelki áldásával Krisztusban. Mert őbenne kiválasztott minket magának már a világ teremtése előtt, hogy szentek és feddhetetlenek legyünk…” (Efezus 1:3,4) Ezek szerint tehát a szentség a feddhetetlenséggel együtt jár. Vagyis: aki az isteni- és az emberi mérték szerint egyaránt szentnek ítélhető, az egyidejűleg feddhetetlen is. Viszont nem mindenki szent, aki feddhetetlen. 

      Az etikai síkot tekintve nyilván ezen kívül még számos további szinonímája is van a szentség állapotának, illetve minőségének. Így például szóba jöhet a feddhetetlenség mellett a becsületesség, a jellemesség, a szavahihetőség, a türelmesség és úgy általánosságban és alapvetően a jóság. Ezek mind, mind a szentség állapotának nem csak a vallási-hitbél aspektusai, hanem a szentségnek mintegy az emberi viselkedés kultúrában való manifesztálódásai.         

      A meglepő isteni hang így hallatszik: „…Mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok!...” Ez azt jelenti, hogy igenis láttatnunk kell a pozitív töltésű indulati tényezőket és ezeknek látszódniuk is kell vagy kellene! Ez egyáltalán nem szenteskedés, egyáltalán nem túlzó kegyeskedés. Hanem az élet élhetőbbé tétele érdekében a szentség fogalmának jótékony hétköznapi kiábrázolódása, gyakorlati megvalósúlása. A Zsidókhoz írt levélben azt is olvassuk: „Törekedjetek mindenki iránt a békességre és a szent életre…” (Zsidó 12:14) 

      Ma nem mellesleg június tizenhatodika van. Ez a millióknak nagyon is sokatmondó dátum nemzetünk gyásznapja. Pontosan negyedszázaddal ezelőtt ezen a napon történt meg Nagy Imre, meggyilkolt 56-os miniszterelnök és mártírtársai újratemetése. Ez a katartikus történelmi nap azt húzta alá a tudatunkban, hogy az 56 utáni megtorlásokat és gyilkosságokat csak olyanok követték el, akik fittyet hánytak az ember szentségi mivoltának a legminimálisabb etikai konzekvenciáira. Öltek és gyilkoltak. Az Isten ítélőszéke előtt megállva, nyilván felelniük kellett tetteikért.   

      Ha már itt tartunk – a szentség kiszélesített fogalmának rövid elemzése után – lássuk a záró példánkat. Lenin élete végén mindenkitől, főleg Istentől bocsánatot kért bűneiért: „Hamis útra léptünk – írta - Oroszországnak tíz Assisi Szent Ferencre lenne szüksége. Szörnyű vérontás kezdődik.” És aztán valóban így is lett. 

      Kérdés: érdemes-e tehát megszívlelni az isteni szót? Valószínűleg. Mert Ő szól: „…Én, az Úr vagyok a ti Istenetek: mutassátok hát meg, hogy szentek vagytok! Legyetek szentek, mert én szent vagyok...”     

    

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész