Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2014.09.01-én.
Olvasandó: Ézsaiás 40:27-31 Igehirdető: Nagy Lajos
Megérkezett a ma egy hete beharangozott szeptember. Ezzel tehát mögöttünk hagytuk a 2014-es esztendő kétharmadát. Előttünk áll az a bizonyos harmadik harmad, ami a végén – ha megérjük – ismét egy újabb esztendő-váltáshoz vezet el bennünket. De addig még sok víz lefolyik a Dunán… Éppen ezért egyáltalán nem közömbös, hogy miként is töltjük meg tartalommal az előttünk álló négy hónapot.
Kérdés, hogy keserédes fanyalgással, kelletlenül vagy ellenkezőleg, önmagunkat lelkesedésre nógatva és trenírozva vesszük az újabb akadályokat s várjuk az újabbnál újabb kihívásokat? Szorongva vagy tudatosan reménnyel teli, pozitív érzelmekkel felvértezve indulok-e tovább – a költő szavaival élve – „…Rendeltetésem pályafutásain, / A jobb s nemesb lelkeknek útján, / Merre erőm s inaim vihetnek…” (Berzsenyi Dániel: „Fohászkodás”)
Mert ha az utóbbit választom, akkor megadom magamnak az esélyt arra, hogy akármi jön, nem fog legyűrni!
Erről szól a mai ószövetségi Ige. Ézsaiás próféta név szerint Jákóbot és Izraelt szólítja meg, amikor drámaian teszi fel költői kérdését, miért beszélnek így: „…Elrejtetett az én útam az Úrtól, és ügyemmel nem gondol Istenem?!...” Jákób az Ószövetség történeti alakja. Izrael pedig maga a választott nép közössége. A két konkrét név együtt említésének azonban további konkrét üzenete is van. Az így kiemelt Jákób személyében úgy testesíti meg Isten választott népét, hogy a Bibliát ismerők tudják: van a múltjában valami cseppet sem dicsekvésre méltó. Emlékszünk még? Jákób Ábrahám unokája, Izsák fia, aki ebben a prominens családban – asszonyi sugalmazásra - nem tisztességes úton, hanem közönséges csalással egy tál lencsével kicsalja az elsőszülöttnek járó atyai áldást az öreg Izsáktól. Becsapva ezzel nem csak haldokló atyját, hanem jóvátehetetlenül becsapva az elsőszülöttnek járó áldásra jogot formáló bátyját, Ézsaut is. (I.Mózes 27:1-33) Amikor pedig ez kiderül, nagy csetepaté támad s a becsapott fivér, Ézsau kergeti öccsét, Jákóbot, de az atyai áldás többé már nem ruházható át. Innen ered Jákób neve, ami primér jelentésében azt jelenti: csaló. Ilyen egyszerűen, röviden és sommásan: közönséges csaló!
Igen ám, de a kifürkészhetetlen isteni akarat ennek ellenére mégis a kiválasztottságra méltóztatja Jákóbot s ennek megfelelően a történelem egy pontján a nevét is megváltoztatja. „…Azt mondta – Isten – nem Jákób lesz ezután a neved, hanem Izráel…” (I.Mózes 32:29) Van ilyen másutt is a Bibliában. Isten a korábbi Abrám nevét is megváltoztatja: „Nem neveznek többé Abrámnak, hanem Ábrahám lesz a neved, mert sok nép atyjává teszlek.” (I.Mózes 17:5) Merthogy az Ábrahám név magyarul azt jelenti: a sokaság atyja. Így lesz Ábrahám a hívők atyjává. Jákób is tehát, mindennek ellenére Isten kiválasztottja lesz.
Személyében és nevében reprezentálja és megtestesíti az egész választott népet. Nem véletlen, hogy a legmagasztosabb ószövetségi imák prológusa így fogalmaz: Isten az Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene…
Ilyen történelmi áttekintés után lássuk most már a Jákóbnak és Izráelnek szóló alapige tartalmi üzenetét. „…Hát nem tudod-é és nem hallottad-é, hogy örökkévaló Isten az Úr, aki teremté a föld határait? Nem fárad és nem lankad el; végére mehetetlen bölcsessége! Erőt ad a megfáradottnak, és az erőtlen erejét megsokasítja. Elfáradnak az ifjak és meglankadnak, megtántorodnak a legkülönbek is; De akik az Úrban bíznak, erejük megújul, szárnyra kelnek, mint a saskeselyűk, futnak és nem lankadnak meg, járnak és nem fáradnak el.”
Ez az üzenet a mában is éppoly biztos, bátor trombitazengésként csendül a fülünkbe, mint egykor ott. A XXI. század emberének is tudnia kell, ki az Úr a háznál. Félreértés ne essék: nem az egyháznál! Nem erre megy ki a játék! Hanem éppenhogy a személyes életünk háza-táján! A Teremtő az, aki erőtlenségünkben megerősít, hogy aztán szárnyalhassunk, mint a saskeselyűk. Aki kipróbálja ennek a hitre épülő erőnek a hatékonyságát, az nem csalatkozik. Erről mesél a történelem tartalmas, igaz történeteket.
Albert Einstein mondja: „A tudomány vallás nélkül sánta, a vallás tudomány nélkül vak.” Kinek-kinek a megfelelő szakterületén, az orvostudományban, a bölcseletben, ne adj’ Isten épp a teológiában, vagy bármiben is, van bizonyos tudásunk, tudományunk. Ne engedjük, hogy bicegő sánta maradjon ez a tudomány, hanem hívjuk segítségül hozzá a mindenki számára elérhető hitet, a vallásos meggyőződést!
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
