2015. május 6., szerda

Nem hagylak itt!

Alapige: 2Kir 4: 30b
Bibliaolvasás: 2Kir 4.
Énekek: 328; 16; 158; 455.
Igehirdető: Faust Gyula

Nem hagylak itt!”Olyan csodálatos a hűségnek eme megnyilvánulása, akár az Úr mondja, akár visszhangként az Isten anyaszentegyháza, a menyasszony. Nagy különbség van a kettő között és a kettő mégis egy! Ha Krisztus Jézus ajkáról halljuk, hogy nem hagylak itt, nem hagylak el, veled vagyok, hordozlak, nem hagylak el téged, vezetlek, akkor remény és életerő tölt el, fölegyenesedünk és tudunk az égre nézni. Ha pedig az Isten népe mondja ezt, hogy az életemre és az Urra, az élő Istenre mondom, hogy nem hagylak itt, nem engedlek el, nélküled nem mozdulok innen, akkor a mindenre elszánt szeretet dicsőíti az Istent. Bárcsak üdvözítő imádsággá formálódna bennünk ez a hűség, ez a ragaszkodás és szeretet a mostani igehallgatás/olvasás során!
A múlt héten arról hallottunk, hogy Dávid király szívében ellenállhatatlan vágy támadt, hogy Isten kedvébe járjon. Templomot akart építeni az Úrnak, hogy dicsősége ne sátorban lakjék, hanem maradandó házban. Mai történetünkben pedig arról hallottunk, hogy Súnémban volt egy jó módú asszony, aki megvendégelte Elizeus prófétát, valahányszor arra járt. Arra is megkérte a férjét, hogy Isten szent emberének építsenek egy tetőtéri szobát, amit véghez is vittek. Ez a házaspár, akiknek nem tudjuk a nevét, így kedveskedtek Istennek: gondját viselték az Úr prófétájának. Elizeusnak sem volt bekötve a szeme, hanem látván látta ezt a szeretetet, és viszonozni szerette volna, vagyis ő maga is az asszony kedvébe szeretett volna járni. Megkérdezte tehát Géházi szolgája tolmácsolása által, hogy tehet-e valamit érte a királynál, vagy Istennél? Mire ő csak annyit válaszolt, hogy elég az neki, hogy ott élhet a népe körében. Akkor Géházi felhívta Elizeus figyelmét, hogy annak az asszonynak nincs gyermeke és a férje is öreg már. Mire a próféta ismét magához hívatta őt és kijelentette, hogy egy év múlva fiú gyermeke lesz. Az asszony csak ennyit válaszolt: Ugyan, uram, Isten embere, ne ámítsd a te szolgálóleányodat! Egy év múlva viszont beteljesült a prófécia, és az asszonynak fia lett.
Ma a házaspárok meddőségét pszichológusok, meddőségi szakértők és genetikusok orvosolják. Tudományos modern gondolkodásunk oda vezetett, hogy senkinek nem jutna eszébe az, hogy azt tűzze ki célul, hogy az Isten kedvébe járjon, hogy Isten is rá tekintsen, ha jónak találja, és a kedvébe járjon. Ez a modern ember számára hosszú, lassú és teljesen bizonytalan kimenetelű kerülő út, alig jár rajta egy- két elkötelezett keresztyén. A történetünk azonban mégiscsak arról szól, hogy egy asszony, aki esetünkben a Krisztus élő egyházának a képe, az Úr kedvében jár, majd az Úr maga is ennek az asszonynak a kedvében jár az Ő prófétája által. A súnémi asszony szerette a férjét, s bár fiatalabb volt, mint ő, hűségesen mellé öregedett. Mai modern világunkban ez is ritkaság! A hűség nem erény, sem nem követendő példa!
 A történetben ennek a hűséges feleség, a férje kora és állapota miatt, emberileg lehetetlen volt, hogy édesanya is legyen, az Úr szavára mégis azzá lett. Boldog, aki mindvégig kitart az Úr iránti hűségben!
Az egyik aratáson történt, amikor a gyermek már nagyobbacska volt, hogy a fejéhez kapott és fájdalmak közt elájult. Édesanyja ölében volt, amikor déltájt meghalt. Anyja lefektette a prófétának készült szobában, az Elizeus ágyába és rázárta az ajtót, majd sietve az Isten emberéhez ment. Se férjének, se a próféta szolgájának nem mondta meg, hogy mi történt, lerázta őket. Kinek és mit is mondhatott volna? Nem akart senkivel a fia haláláról beszélni, mert a lelke mélyén tudta, hogy Isten embere elé azért fog leborulni, hogy az Úr feltámassza a fiát a halálból. Ki értette volna? Ki értette volna azt, hogy Elizeushoz azért meg, mert tudja, hogy általa Isten fel fogja támasztani a fiút? Ha velem találkozott volna úton és elmondta volna, vajon, hittem volna neki? Vagy leráztam volna magamról, mint egy megzavarodott bánatos édesanyát? De ő csak azt a boldog célt látta maga előtt, hogy a fiú feltámad, ezért a hitetlenség és kétely minden akadályát legyőzve nem állt meg Elizeus lábáig. Mennyire kifejező a 455 énekünk:
Testvérek, menjünk bátran, hamar leszáll az éj.
E földi pusztaságban megállni nagy veszély.
Hát merítsünk erőt a menny felé sietni,
Nem állva meg pihenni a boldog cél előtt.[1]
Reánk nézve megszégyenítő hittel bízott ez az édesanya és példát mutat nekünk arra, hogy milyen kitartással kell nekünk is küzdenünk. Áttörte magát minden akadályon, és leborulva ölelte át az Isten embere lábát.[2] Személyesen neki öntötte ki szíve bánatát, majd így szólt:
Az élő Úrra és az életemre mondom, hogy nem hagylak itt!
Mindez azt jelentette, hogy a prófétának el kellett mennie vele a fiához. Elindult tehát Elizeus és ment az asszony után. Milyen szép ez a kép! Magam előtt látom ezt az édesanyát, ahogy testének-lelkének teljes lendületéből és erejéből, céltudatosan sietve megy, a mulandósággal dacolva szinte húzza maga után az öreg prófétát.
Elizeusnak volt egy botja, ahogy hajdanán Mózesnek is. Elküldte azt maga előtt Géházi szolgájával, hogy tegye a meghalt gyermek szemére. Neki is úgy kellett volna viselkednie, mint az édesanyának. Ezért parancsolta meg, hogy az úton senkinek ne köszönjön, és ha más köszön, ne fogadja! Kétlem, hogy Géházi ezt megértette volna és átizzott volna annak az édesanyának a hitétől, majd ráragadt volna annak az asszonynak a lendülete. Pedig valami ehhez hasonló dolgot jelent az, hogy együtt sírunk a sírókkal és együtt örvendezünk az örülőkkel.[3]
Abban a botban Isten embere jelenléte és egyben az Úr őrző oltalma került a meghalt gyermek szeme elé, de nem történt semmi. Nem az a baj, hogy látszólag nem történik semmi, hogy üres a templom, hogy kihűlt a szeretet, hogy nem mozgat meg az Úr előre küldött jelenléte, mely az Ige és a Krisztus prédikált evangéliuma, hanem az a baj, hogy Géházit nem is érdekelte,[4] és ez a fásult közömbösség már maga a lelki lepra.[5] Neki mindegy volt, hogy sikeres volt, vagy sem az útja. Géházi a próféta mellett élt, nem úgy, mint az a súnémi asszony, viszont az a bánatos édesanya jobban ismerte az Urat és az Isten emberét, mint Géházi. Emlékezz csak, hogy mit mondott Istennek! Ezt mondta:
Az élő Úrra és az életemre mondom, hogy nem hagylak itt!
Ő nem törődött bele abba, hogy Géházi által nem történik semmi változás, vitte magával Géházi urát és gazdáját, Elizeust és általa magát Krisztust, a holtakat feltámasztó Urat! Mondjuk mi is vele együtt! Úr Jézus Krisztus! Nem hagylak itt a templomban! Nem mozdulok innen, ha te nem jössz velem![6] Nem leszek közömbös e meddő és halott állapot láttán. Addig zaklatlak, amíg könyörülvén megkönyörülsz és életre keltesz. Így cselekedtek a hit hősei valamennyien! (Zsidók 11) Ez az élő hit önfeláldozó szolgálata! Hívni, és vinni Krisztust, amíg fel nem támaszt a halálunkból!
Az életrekeltés technikáját láttuk az igéből, ahogy Elizeus fölmelegíti a fiú testét. Arcát az orcára, szemét a szemére, száját a szájára, tenyerét a tenyerére és testét a testére tette, majd járkálva imádkozott és őrt járt mellette a szobában. Így várt, míg az Úr az életnek leheletét nem adta ismét neki. Tegyük mi is ezt! Védjük és oltalmazzuk akár a testünkkel is egymást! Arcunkat fordítsuk egymás arca felé! Nézzünk egymás szemébe! Orrunk közeli lélegzetvételén át vegyük észre, hogy benne is ugyan olyan élet van, mint bennem, mulandó, mint a pára, ezért becsüljük meg! Hagyjam a más száját szólni helyettem és érettem, a saját számmal pedig tegyem ugyanezt másokért. Leginkább erre használjam a számat!
Végül, amikor pedig már másodszor is élt a gyermek, személyesen adta vissza édesanyjának. Ő pedig az Elizeus lába elé vetette magát és a földre borulva imádta az Istent. Nem mondott semmit, de abban a leborulásban minden benne volt. A kegyelem élő Istene adjon nekünk is ilyen valóságos imádatot. Ámen.



[1] Énekeskönyv Magyar Reformátusok Használatára: Magyarországi Református Egyház Kiadása Budapest 1990. o. 530.
[2]  És monda: Bocsáss el engem, mert feljött a hajnal. És monda [Jákób]: Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet. 1Móz 32:26.
[3] „Örüljetek az örülőkkel, és sírjatok a sírókkal. Egymás iránt ugyanazon indulattal legyetek (…).”Róm 12:15-16a.
[4] Vö. Visky Ferenc: Méz a sziklából, Koinónia Kolozsvár 2003, június 11.
[5] A leprának sajátossága, hogy az ember nem érzi a tagjait. Amikor pedig mindennek a tudtára ébred, a betegség visszafordíthatatlan és végzetes. Elszáradva letörik az ujja, füle és orra.
[6] Monda neki [Mózes]: Ha a te orcád nem jár [velünk], ne vigyél ki minket innen. Mert miről ismerhetjük meg, hogy én és a te néped kedvet találtunk előtted? Nem arról-e, ha velünk jársz? Így vagyunk megkülönböztetve, én és a te néped minden néptől, amely e földnek színén van. 2Móz 33:15-16.