2015. július 20., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,2015.07.20-án

Olvasandó: II.Mózes 6:1-13

Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Majd meglátod, mit teszek a fáraóval: erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket országából. Azután beszélt Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok az Úr! Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint „Mindenható Isten”, de azt a nevemet, hogy”Úr”, nem nyilatkoztattam ki nekik. Szövetségre is léptem velük, hogy nekik adom Kánaán földjét, azt a földet, amelyen jövevények voltak. Meghallottam Izráel fiainak jajkiáltását is amiatt, hogy az egyiptomiak rabszolgamunkára kényszerítik őket, és visszaemlékeztem szövetségemre. Ezért mondd meg Izráel fiainak: Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától, megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítlak benneteket az egyiptomi kényszermunkától. Azután beviszlek benneteket arra a földre, amelyről megesküdtem, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom, és nektek adom majd azt örökségül. Én vagyok az Úr! Mózes pedig elbeszélte mindezt Izráel fiainak. De nem hallgattak Mózesre kishitűségük és a kemény munka miatt. Azután így beszélt Mózeshez az Úr: Menj be a fáraóhoz, Egyiptom királyához, és mondd meg neki, hogy bocsássa el országából Izráel fiait. Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen Izráel fiai sem hallgatnak rám! Hogyan hallgatna hát rám a fáraó, amikor még a beszédben is ügyetlen vagyok?! De az Úr szólt Mózesnek és Áronnak, és odarendelte őket Izráel fiaihoz meg a fáraóhoz, Egyiptom királyához, hogy vezessék ki Izráel fiait Egyiptom országából.    

Igehirdető: Nagy Lajos


Mózes-sorozatunk tizenkettedik meditációjában úgy tűnik: fordulni fog a kocka, változni fog a hétről-hétre ecsetelt  áldatlan helyzet. A mai perikópánk bevezető mondatai azt súgják: az eddigi egy helyben való topogásnak vége. Isten szava arról üzen: eddig és ne tovább! „Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Majd meglátod, mit teszek a fáraóval: erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket országából…”

      Fontos, hogy mindez milyen előzmények után is hangzik el. Az után, hogy Mózes az előzőekben nemcsak egyszerűen kommunikációs hibát vét, hanem valósággal blasfemitát, azaz istenkáromlást követ el, amikor elkeseredésében, látva a fáraó megátalkodottságát, azt mondja Istennek: „…Miért is küldtél ide engem?! Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet.” (II.Mózes 5:22,23) Az ember úgy érzi: ezt azért nem kellett volna. Különösen ezt az öt szót bárcsak ne mondta volna Mózes, hogy „…te pedig semmit sem tettél…”

      Mindegy is most már. Viszont ez a pozitív fejlemény, hogy Isten ezúttal biztos a dolgában s ki meri jelenteni: közel vannak már a megoldáshoz és a fáraó igenis el fogja engedni Izráel népét – megnyugtató perspektívákat kezd festeni. Az Úr szavai nem abba az irányba mutatnak, hogy reménykedjünk, talán most majd sikerül… Hanem biztonságot, egyenesen feltétel nélküli bizonyosságot hordoznak, amikor azt mondja: „…erős kéz kényszeríti arra,hogy elbocsássa…” őket a fáraó.

      Isten nem magyarázkodik. Nem részletezi, hogy hogyan, miként gondolja Ő a kritikus helyzet megoldását. Nem is volna azt illendő Tőle elvárni, hogy magyarázkodjék. Hanem arra tekint, amit tenni készül: „…Majd meglátod…” 

      Kié lehet vagy ki lehet maga az az erős kéz? Egyértelmű. Ez egyértelművé tétel érdekében azonban e mai szakaszban Isten „Úr”-ként jelenti ki magát és világosan kimondja, mi foglaltatik benne ebben a névben. Az eredeti héber szöveg Jahve szavának magyar fordítása így hangzik: Úr. „…Én vagyok az Úr! …” – ez a kitétel azt jelenti, hogy megtartja az atyáknak tett ígéretét, megszünteti népe nyomorúságát és igenis bizonnyal elvezeti őket az ígéret földjére. 

      Nagyon fontos ebben az összefüggésben: az alapvető biztosíték Isten szavaira nézve az – ami ténylegesen mindennek az alapja – hogy Isten hozzáköti magát ehhez a néphez, népévé fogadja őket, mintha egy ember a háza népe közé fogadna valakit. Ehhez még Istennek a népe körében való lakozás is járul.  

      Hangulatában – és tartalmilag is - kicsit hasonlít ez a szakasz a Mózes elhívási jelenetében elhangzottakra. Ott, az égő csipkebokornál is az atyák Isteneként,  Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak Istene-ként jelenik meg. A mai szakaszban azonban már előrelépés történik. Az eddigi neve Istennek ez volt: Mindenható. Ez az eredeti héber szöveg Él-Saddaj kifejezésének magyar fordítása: Mindenható!  

      Az a kitétel Isten részéről, hogy „…megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel…” két irányba mutat. Egyfelől az eredeti szövegben a megváltás szóval magyarra fordított héber kifejezés meglehetősen tág ölelésű jelentéstartalommal bír. Nem csak a rabszolgák, de  az elzálogosított birtokok kiváltására is használták. Másfelől már tehát ekkor felmerült a megváltásra való minősített igény.  

      A  „…súlyos ítéletekkel…” – magyarán: ítéletek által – kitétel egyértelműen előre vetíti a későbbi képsorokat, amelyek szerint Egyiptomnak súlyos csapásokat kell majd elviselnie a fáraó ismételt engedetlensége miatt.

      Összefoglalásul: mai szakaszunk sarkalatos lényegi eleme, hogy ebben egy az előzőkhöz képest új akusztikában jelenik meg Isten Úr-voltának hangsúlyozása. Ez későbben – az újszövetségi korban – úgy lesz beteljesültté, hogy a keresztyén teológia a Szentháromságtan magaslatáig eljutván, Pál apostol a Szentháromság második személyére, Jézusra nézve jelenti ki a legfontosabb tudnivalókat: „Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére.”  (Filippi 2:5-11)  

      Mózes még nem tud a megváltásnak erről a későbbiek során történő teljességre jutásáról. Ez a tudás, ez a plusz, ez a bonusz a Jézus Krisztus utáni kor emberének adatik. Ez a tény még inkább magasztossá teszi számunkra a Mózes-történet egyes elemeit. 

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész