2015. augusztus 17., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,2015.08.17-én

Olvasandó: II.Mózes 7:26-8:11

Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, és ezt mondd neki: Így szól az Úr: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! Mert ha nem akarod elbocsátani, akkor én békákkal verem meg országod egész területét. Békák hemzsegnek a Nílusban, majd kijönnek belőle, és bemennek a házadba, a hálószobádba, az ágyadba, udvari embereid házába, néped közé, a kemencékbe és a sütőteknőkbe. Rád másznak majd a békák meg népedre és udvari embereidre. Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak, hogy nyújtsa ki kezét botjával együtt a folyók, a csatornák és a tavak fölé, és hozza föl a békákat Egyiptom földjére! Áron kinyújtotta kezét Egyiptom vizei fölé, mire feljöttek a békák, és ellepték Egyiptom földjét. De a mágusok is így cselekedtek titkos mesterségükkel, és békákat hoztak föl Egyiptom földjére. Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és azt mondta: Könyörögjetek az Úrhoz, hogy távolítsa el a békákat rólam és népemről! Én pedig elbocsátom a népet, hogy áldozzon az Úrnak. Mózes azt felelte a fáraónak: Tetszésedre bízom, hogy amikor könyörgök érted, udvari embereidért és népedért, mikorra kérjem, hogy nálad és a házaidban pusztuljanak ki a békák, és csak a Nílusban maradjanak meg. Holnapra – felelte a fáraó. Mózes ezt mondta: Úgy lesz, ahogyan mondod, hogy megtudd: nincs hasonló a mi Istenünkhöz, az Úrhoz. Eltávoznak a békák tőled, házaidból, udvari embereidtől és népedtől, és csak a Nílusban maradnak meg. Mózes és Áron kijött a fáraótól. Mózes azután az Úrhoz kiáltott a békák miatt, amelyeket a fáraóra küldött. Az Úr pedig Mózes szava szerint cselekedett: kipusztultak a békák a házakból, az udvarokból és a mezőkről. Akkor halomba hányták őket: egyik rakás a másikat érte, és bűzlött az egész ország. Amikor a fáraó látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr.

Igehirdető: Nagy Lajos


Ma már a tizenhatodik darabjához érkeztünk a Mózes-sorozatunknak. Ezúttal a tíz csapás kérdése boncolgatásának második stációja a témánk. Akinek akár csak szerény hit-ismerete is van és/vagy – az európai kultúrát objektíven és mindenképpen meghatározó – Biblia-ismerete valamilyen mértékben  dereng valahol a tudatának akár a legmélyén is, az legalábbis azt tudja: a Biblia ószövetségi részének meghatározó része a zsidók kivonulásának története, benne a tíz csapásról szóló tudósítással. Így kell közelítenünk hozzá. 

      Ezúttal – sokféle előzmény után – arról hallottunk, hogy Mózes és Áron Istentől inspirált kommunikációja a fáraóval, Izráel népének Egyiptomból való kivonúlása, illetve kiengedése összefüggésében, újabb fejezetéhez érkezett el. 

      Ebben a hosszabb perikópában a békák hirtelen elszaporodásának szinte horrorisztikus képét oly nagy részletességgel taglalja a bibliai elbeszélés írója, hogy az már-már szinte kimeríti az undorkeltés fogalmát. Másfelől viszont – bizonyos vonatkozásban - már-már tragikomikussá válik ez a helyzetkép, amit ez az epizód elénk fest. Merthogy – horribilediktu – annak humoros vonatkozásai is felfedezhetők. A történet intencióját ugyanis akkor értjük meg s akkor értjük jól, ha ezeknek a kicsiny, nem igazán szimpatikus állatkáknak, a békáknak az egyiptomi kultúrában, az egyiptomiak vallásában elfoglalt szerepéről s jelentőségéről is szót ejtünk. Ez semmiképp se spórolható meg akkor, ha igazán tisztán akarjuk látni ezt az eseménysort.

      A kis kétéltű vizi állat, a béka sajátosan – és nemcsak az egyiptomiak tudatában, hanem más nációk hiedelmében is nyomon követhetően – elsősorban is a szaporodás és a termékenység, vagyis az Istentől eredő élet hordozójának, megtestesítőjének számított. Egyiptom hitvilágában, ókori isten-panteonjában előkelő helyen tartották számon Heket-et – vagy rövidebb formájában  Hek-et - a békafejű istennőt, aki – némely vallástörténeti kutatások szerint – párja volt a kosfejű Snum-istennek. Heket békaistennő átvitt értelemben a vizek istene, míg Snum pedig  a termékenység istene. Minden esetre érdekes ez a különös isten-frigy. Utóbbi, a kosfejű Snum-isten idézte elő állítólag a Nílus életfontosságú áradásait is – és itt, e vonatkozásban megint csak a legújabb vallástörténeti kutatásokra alapozhatunk és támaszkodhatunk.

      Ezek a történetünkbéli „szent” békák, amiknek – íme – istene is volt, most az Örökkévaló szavára undort keltő csapásként mutatkoznak meg Egyiptom történelmében. Óriási ez az ellentmondás, amely azonban – nyilvánvalóan – csak az egyedüli Igaz Isten, az Örökkévaló bekalkulálásával, illetve közbelépésével oldható fel, sehogy másként!

      Az világosan kitűnik: nem egy egyszerű helyzettel állunk szemben. 
      A első „béka-teszt” nyomában aztán menetrendszerűen megint csak jön a „visszavágó” – az egyiptomi mágusok hasonló attrakciója. A leszűrhető tanulság – megint csak, mint korábban – az, hogy a fáraó szemében nem tűnik perdöntőnek az esemény s ezért egyenesen hajthatatlan marad.   
      Aztán a fáraó – átmenetileg – puhulni látszik, de ez, tudjuk, csak múló állapot nála. Alkudozni kezd. Jellegzetes, sőt érthető, hogy a fáraó türelmetlen. Azt mondja  Mózesnek és Áronnak: „…Holnapra…” - azaz másnapra tüntessék el az undorító béka-inváziót! Majd akkor elengedi őket…      
      Ő még nem tudja: a csapás megszűnése – megszüntetése – annak nyilvánvaló demonstrációja lesz, hogy a Mindenható Isten hatalmat ad annak, azoknak a kezébe, akiket erre kiválaszt. 

      A kép pedig, amit a csapás maga után hátrahagy, egész egyszerűen szánalmas és siralmas. A korábbi fejlemények azt mutatták: a Nílus bűzlött a „halott” vértől. Most bűzlik az egész ország a béka-tetemektől. 

      Ennek ellenére úgy tűnik: a fáraónak még ennél is többet kell megtapasztalnia Isten, az Egy Isten hatalmából. Erre szolgálnak majd a tíz stációs csapás-sorozat további elemei, amelyeket az eddigieknél rövidebben, kettő vagy több csapást  egy „blokkba” összevontan fogunk érinteni. Azért, hogy ne szomorítson meg bennünket felettébb – vagy legalábbis ne szomorítson meg a kelleténél jobban – a sok negatívisztikus impresszió, amely azonban tényszerűen a választott nép, Izráel válogatott nyomorúságainak láncolata.  

      Apropó: szomorúság! Mózes népe ezek között a próbák között, a dolgok természetéből következően nem rendelkezett – mert rendelkezhetett – még akkor a keresztyének hitére jellemző vígasztaló, erősítő, bátorító attitűddel. Milyen jó, hogy mi már tudjuk: Pál apostol ismeri a módját, a mikéntjét a sorsunk feletti szomorkodás kezelésének, kezelhetőségének. „Mert – Ő azt mondja: - az Isten szerint való szomorúság üdvösségre való megbánhatatlan megtérést szerez; a világ szerint való szomorúság pedig halált szerez. Mert ímé ez a ti Isten szerint való megszomorodástok nagy buzgóságot keltett tibennetek, sőt védekezést…” (II.Korintus 7:10,11) 

      Védekezés…- tehát! Ez itt a lényeg! A hit egyenlő a védekezéssel, magával a mindennel szemben való védelemmel!     

 Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész