2015. augusztus 31., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában,2015.08.31-én

Olvasandó: II.Mózes 9:1-12


Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz és így beszélj vele: Így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! Mert  ha nem akarod elbocsátani, és még mindig visszatartod őket, akkor megveri az Úr keze a mezőn levő jószágodat: a lovakat, szamarakat, tevéket, marhákat és juhokat igen nagy dögvésszel. De különbséget tesz az Úr Izráel jószága és az egyiptomiak jószága között, és egy sem hullik el abból, ami Izráel fiaié. Az időpontot is megszabta az Úr: holnap cselekszi meg az Úr ezt a dolgot az országban. Másnap meg is cselekedte ezt az Úr, és elhullott az egyiptomiak összes jószága. De Izráel fiainak jószágából egy sem hullott el. A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el. De konok volt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Vegyetek egy tele marok kemencekormot, és szórja azt Mózes az ég felé a fáraó szeme láttára. Porfelhővé válik az egész Egyiptom fölött, és hólyagos fekélyeket támaszt az embereken és állatokon egész Egyiptomban. Vették azért a kemencekormot, odaálltak a fáraó elé, és Mózes az ég felé szórta  azt. Ekkor hólyagos fekélyek támadtak az embereken és állatokon. A mágusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt, mert fekélyek támadtak a mágusokon is meg minden egyiptomin. De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr.

Igehirdető: Nagy Lajos



Tizennyolcadik hete hajolunk hétfő reggelente a Mózes második könyve idézetei fölé és apró részletességgel tanulmányozzuk Izráel népe Egyiptomból való kiszabadulása előkészületeinek egyes epizódjait. A megrázó képsorok közül a legsúlyosabbak a tíz csapás elemei. Ezek közül ma az ötödik és a hatodik csapás hatáselemzése kerül sorra. A Nílus, majd az összes fellelhető felszíni víz vérré válása, a békák egész Egyiptomra kiterjedő undorító elszaporodása után s a vérszívó szúnyogok, azt követően pedig a bögölyök temérdek mennyiségben történt megjelenését követően ma két újabb csapásról hallunk.

      Az ötödik csapásról szóló tudósítás a szokásos prológussal van bevezetve: az Úr újabb üzenettel küldi Mózest a fáraóhoz. Ennek lényege, hogy ha még mindig nem engedne a fáraó, akkor engedetlenségét nagyon meg fogja bánni. Az Úr súlyos dögvészt fog bocsátani az egyiptomiak teljes jószág állományára. Az állatok felsorolása megrázóan sejteti, hogy itt bizony már igencsak komollyá vált a helyzet. Ráadásul az éles kontraszt kellő érzékeltetése egyre inkább szembeötlő: csakúgy mint az előző csapás során a bögöly inváziótól mentesül a Gósen földjén lakozó izráeli kolónia, ezúttal Izráel állatállománya szintén mentes az állatok megbetegedésétől s csak az egyiptomiak állatai szenvednek súlyos, visszafordíthatatlan betegséget a dögvész elterjedése által. 

      Ez utóbbi pozitív diszkriminációról a fáraó emberei meg is győződnek s ez tovább súlyosbítja az egyiptomiak helyzetét. 

      Rendkívül fontos továbbá, hogy az egyiptomi jószág állomány kipusztításával, illetve egyértelműen várható teljes kipusztulásával az események sorában megvalósul immár az a kritikus átmenet, amely az eddigi csapások kellemetlenségéből életveszélyességbe vált át, hiszen az addigiaktól valamelyest még csak lehetett védekezni, de ez a csapás már életbevágó.

      Ezek után kerül sor a hatodik csapás meghirdetésére, majd bekövetkezésére. A szokásos felvezetést követően Mózes és Áron Isten parancsa szerint cselekszik. Vesznek egy marék kemencekormot, amelyet Isten szava szerint a fáraó szeme láttára felszórnak a levegőbe. S csodák csodája, ez a nem éppen szimpatikus, hanem inkább majd’ mindenki szemében útálatos matéria betölti Istentől rendelt alkalmi hivatását: hatására „…ekkor hólyagos fekélyek támadtak az embereken és állatokon…”

      Ezen a ponton megint van egy új fejlemény. A korábban  még kiváló zsonglőrködésükről tanubizonyságot tévő egyiptomi mágusok, akik azonban a porból már nem tudtak szúnyogokat varázsolni, hanem visszavonulót fújtak s elvesztve korábbi tudományukat, kijelentették a fáraónak: „…Isten ujja ez…” (II.Mózes 8:15) - ezúttal már egészen egyszerűen cselekvőképtelenekké válnak. Miért is? Nos, azért, mert rajtuk is eluralkodtak a fekélyek s oda se tudtak menni a nevezetes színhelyre.

      Ezzel az egyiptomi mágusokkal való szánalmas versengés folyamata végérvényesen lezárul.
      És máris jön a történtek refrén-szerű lezárása: „…De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr.” Tehát a fáraónak a végbement hat csapás még mindig nem elég. Úgy tűnik, a sorozatnak tehát folytatódnia kell. A kérdés csak az: ki bírja ezt – ahogy szoktuk mondani – idegekkel? Mózes és Áron minden bizonnyal nem futamodik meg, mert Isten parancsa kötelezi őket. A fáraó pedig? Majd meglátjuk, mit lép a következő stációk hatására. 

      Minden esetre egyelőre annyi bizonyos, hogy túl vagyunk, illetve túl vannak a csapások felén. Most már mindenképpen történnie kell valaminek, ami előrelépést fog jelenteni. 

      Az mindenképp egyre világosabbá válik a tíz csapás stációin előbbre haladva, hogy Isten gyermekeinek – az egykori választott népnek s Isten mai követőinek, a Krisztus-hívő keresztyéneknek – soha, a legkritikusabb szituációban sem szabad elveszítenie a türelmét és Istenbe vetett hitét! Semmilyen áron nem lehet azt gondolni, hogy Isten egy ponton nem mondja majd azt: eddig volt, elég volt, ennyi és nincs tovább! 

      Mert – Péter apostol mondja s ezzel meg is érkeztünk ez ószövetségi Ige szokásos és megkívánt újszövetségi magaslatra történő emelésének gondolatához: - „Nem késik el az ígérettel az Úr, mint némelyek késedelemnek tartják…” (II.Péter 3:9) Mert mit is ígért az Úr a választott népnek, az Ószövetség emberének? Azt, hogy „…Ne félj, mert megváltottalak, neveden szólítottalak, enyém vagy…” (Ézsaiás 43:1)  És mit is üzen, mit is ígér nekünk, az Újszövetség embereinek, szent Fia, a Megváltó Jézus Krisztus által? Azt, hogy „Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak titeket, és én rendeltelek titeket, hogy ti elmenjetek és gyümölcsöt teremjetek, és a ti gyümölcsötök megmaradjon: hogy akármit kértek az Atyától az én nevemben, megadja néktek. Ezeket parancsolom néktek, hogy egymást szeressétek.” (János 15:16)   

      Az Ószövetség vallása így emelődik és modulálódik az Újszövetség vallásává, helyesebben az Újszövetség hitévé köztünk, bennünk és általunk. Azért hát a csapások özönében is tudjuk: „A segítség ha kissé késik, / De ugyancsak eljő végre. / A várakozás rosszul esik, / De majd válik üdvösségre; / Ami lassan jő, bizonyosabb, / Ami késik, kívánatosabb…” (Református Énekeskönyv, 270. dicséret 7.)

Úgylegyen! Soli Deo Gloria!

Nagy Lajos kórházi lelkész