2016. augusztus 15., hétfő

Hétkezdő meditácó a Veszprémi Kórház Belgyógyászati Centrumában, 2016.08.15-én

Olvasandó: Lukács 18:28-34

Ekkor így szólt Péter: Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged. Ő pedig ezt mondta nekik: Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet. Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.

Igehirdető: Nagy Lajos


Az idei nyarunk Lukács evangéliuma-sorozatának ez a mai meditációnk már a negyedik darabja. Az ilyen sorozatok  egymás után felidézett, egymást követő eseményei általában valamelyest mindig bizonyos kontinuitásban vannak. Így  érdemes visszautalni az előzményekre. Ezúttal is ez történik. Vizsgálódtunk eddig Jézusnak A hamis bíróról, majd A farizeus és a vámszedő imádságáról szóló példázata alapján (Lukács 18:1-14). Egy héttel ezelőtt pedig a mai perikópánkat megelőző versekben két önálló történetet olvastunk. Az elsőben Jézus helyreteszi a tanítványokat, akik nem akarják Hozzá engedni a gyermekeket (Lukács 18:15-17). A másodikban pedig Jézusnak A gazdag ifjúról szóló példázatát vettük bonckés alá (Lukács 18:18-27). Mindezek a mai idézetünkkel szoros logikai és tartalmi összefüggést mutatnak.

      Egy Jézus és Péter közötti párbeszédről hallottunk az imént. Péter apostol kicsit furcsa szemrehányás félét kockáztat meg: „…Íme, mi otthagytunk mindent, és követtünk téged…” Egyáltalán nem azt mondja, hogy a Jézus követése tekintetében bárki bármit is megbánt volna. Nem. Viszont a Mesternek tudnia kell a tényeket. Emlékeztetni kell az Urat az ő – úgymond - érdemeikre. 

      Ezeket az úgynevezett érdemeket pedig Jézus a válaszában nem vonja kétségbe. Ellenben némileg helyreigazítja a túlzott magabiztosságról, büszkélkedésről és burkolt uralomvágyról tanuskodó nyilatkozatot, amikor ezt válaszolja: „…Bizony mondom nektek, hogy mindaz, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, az a sokszorosát kapja vissza már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet...”   

      A Krisztus-követők csak ne akarjanak több előnyt, mint amennyit máris élveznek. Az, amiből már ebben az itteni világban a másokkal szembeni mérték sokszorosát  – Márk evangélista szerint a százszorosát (Márk 10:30) - kapják meg a tanítványok és velük együtt minden Krisztus-követő, az egyszerűen az eljövendő világ gazdagságának és beteljesedésének az előíze lehet minden emberi élet számára. Mai eszünkkel gondolkodva, vajon mik lehetnek azok, amik bőven beleférnek ebbe a megajándékozottságba? Ilyesmikre gondolhatunk: békesség, alázat, szerénység, megelégedettség, nyugalom, a félelemtől, frusztráltságtól és szorongástól való mentesség, a kegyelem által való hordozottság naponkénti megtapasztalása és mindezeknek még sok-sok féle további szinonímája. De ezek mindenképpen!

      Így válik zökkenőmentessé a Jézus szavaiban tökéletesen szintézisbe hozott evilági létünk és ama másik létdimenzióban folytatandó életünk kontinuitásának elfogadása. 

      „…Azután maga mellé vette a tizenkettőt, és így szólt hozzájuk: Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és beteljesedik mindaz, amit a próféták az Emberfiáról megírtak. Átadják a pogányoknak, kigúnyolják, meggyalázzák, leköpik, és miután megostorozták, megölik, de a harmadik napon feltámad. Ők azonban semmit sem értettek ezekből. Ez a beszéd rejtve maradt előlük, és nem értették meg a mondottakat.” Jézus ekkor már harmadszor közli a tanítványokkal a várható fejleményeket. Ők pedig természetesen semmit sem értenek abból, amit a Mester mond. Csak akkor kezdik majd kapizsgálni, amikor kezdetét veszi a passio. Leginkább pedig akkor bizonyosodnak meg a kijelentés igaz voltáról,  amikor már majd a Feltámadott jelenik meg közöttük.  

      A keresztyén hit alapja a feltámadás. Szent Pál apostol így elmélkedik: „Ha…Krisztus nem támadt fel, akkor hiábavaló a mi igehirdetésünk, de hiábavaló a ti hitetek is…Ámde Krisztus feltámadt a halottak közül, mint az elhunytak zsengéje.” (I.Korintus 15:14,20) A feltámadás nélkül minden bizonnyal rég eltűnt volna már a föld színéről a keresztyénség. 

      A különböző világvallások összehasonlító tudományos elemzése során kiderül: irigylésre méltóan a keresztyénség behozhatatlan „előnye” a többi vallással szemben a feltámadás tényszerűsége. Mégpedig egy történelmi személy, Jézus Krisztus alakjához kötötten. Ez az unikális „plusz” a keresztyénség évezredeket átívelő kontinuitásának titka, fundamentuma és hittani rendszerének sava borsa is.

      Az elmúlt időszak tragikus eseményeinek sora arról szól, hogy itt ma leginkább nyoma sincs a szeretetnek. A Párizsban, Nizzában, Brüsszelben, Münchenben, Ansbachban, Würtzburgban és másutt is végbement terrorcselekmények, a normandiai idős katolikus pap szentmise közben történt kegyetlen meggyilkolása, az ausztriai terror-fenyegetettség és a törökországi katonai puccs már eddig jócskán több száz áldozatot követeltek. Ezek arról üzennek, hogy főleg az iszlám, de mások szemében is szálka a Krisztus-vallás, a szeretet vallása. Offenzíva indult ellene! Ezért hát aztán arra volna itt szükség, végre, hogy a keresztyének az eddigieknél sokkalta intenzívebben kiálljanak a közvélemény elé s igenis elmondják, hogy mit jelent nekik a Megváltó  Krisztussal való szent és áldott, megbonthatatlan szövetség. 

      Hölvényi György Európa Parlament-i képviselő legutóbbi hírleveléből idézzük:
      „Az Európai Néppárt Vallásközi Munkacsoportja újabb rendezvényekkel hívta fel a politikusok figyelmét a közel-keleti keresztényüldözésre. A 21. században újra a szemünk előtt zajlik egy népírtás, a kereszténység teljes felszámolása Irakban és Szíriában. A világ továbbra sem tudja maga mögött hagyni a népírtások korszakát – hangsúlyozta a munkacsoport májusi konferenciáján Hölvényi György magyar képviselő. Iraki és szíriai keresztény vallási vezetők a rendezvényen kijelentették: a keresztények szenvedése nem az országaikban zajló háborúk >mellékterméke<, hanem egy előrehaladott kísérlet közösségeik eltüntetésére a muszlim többségű társadalmakból. Nicodemus Daoud Sharaf, az Iszlám Állam két éve elfoglalt iraki Moszul városának érseke figyelmeztetett: a geopolitikai érdekek meghaladására és összefogásra van szükség, hiszen mára 300 ezer alá csökkent az egykor kétmilliós iraki kereszténység száma. A keresztény közösségek teljes elpusztítása és szétszórattatása komoly társadalmi instabilitást is eredményezhet. A politikai és gazdasági életből való kiszorulásuk véglegesen felboríthatja a történelmi egyensúlyokat, és teljes káoszba sodorhatja az ingatag és konfliktusokkal terhelt Közel-Keletet. Az európai külpolitika fő célkitűzése   kell,   hogy   legyen    a    keresztény    közösségek megőrzése az érintett országokban – szólította fel Hölvényi György az EU külügyi főképviselőjét az Európai Parlament júliusi plenáris ülésén…”  

      Mindezen közben pedig a mai nap, augusztus tizenötödike a Római Katolikus Világegyház évközi ünnepei sorában az egyik legnagyobb ünnep: Nagyboldogasszony Napja. Kiemelt főünnep! Éppen ezért, a sokat említett korszerű ökumenicitással emlékezünk meg a jeles katolikus ünnepről.

      Amikor erre illik, sőt ki kell térnünk, feltétlenül gondolnunk szükséges arra, hogy a minden keresztyének Hitvallásában, a népiesen Hiszekegyként említett „kötött szöveg”-ben, valójában imádságban mindannyian ki szoktuk mondani Jézus Krisztusról, a keresztyének Megváltójáról: „…Született szűz Máriától, szenvedett Poncius Pilátus alatt, megfeszítették, meghalt és eltemették. Harmadnapon feltámadott, felment a mennybe…” Tehát: a Jézus Krisztus földi Édesanyjának tisztelete valójában minden keresztyén egyház hitvallásának sarkalatos része. Ezért kell nekünk nagyon komolyan gondolnunk arra, hogy a különböző – csak részben eltérő – hitvalláson lévő keresztyéneknek igen is szeretet-egységfrontot kell alkotniuk, védekezve így is  a keresztyének elleni ilyen-olyan támadások során. 

      Bocsánat hogy ebben az összefüggésben személyes szót is mondok. Még korábbi, szerény egyházi vezetői korszakomban szoktam mondani a lelkészeknek, hogy Nekünk, huszonegyedikszázadi keresztyéneknek nem a bantu négerekkel és/vagy a merőben eltérő vallási kultuszokhoz tartozókkal kell keresni a kapcsolatot. Hanem szorosan magunkhoz kell ölelnünk azokat a hozzánk hasonló keresztyén hitvalláson lévő Krisztus-hívőket, akik velünk együtt vallják – például - a Szentháromságról- és mondjuk a feltámadásról szóló keresztény/keresztyén hitcikkelyt. 

      Ma ez a kérdés drámaian itt dörömböl a szívünk ajtaján és egyéni felelősségünket is megszólítja. Óriási a tét! Mindenki átérzi ennek a súlyát.

      Zárásul halljuk meg az elhangzottak megerősítéséül a  Szentháromság-hívők időszerű ökumenikus megfontolásait összefoglaló Stone J. Sámuel tizenkilencediszázadi énekköltő dicséret-énekének utolsó strófáját:

A három-egy Istennel / Már itt a földön egy,
S az üdvözült sereggel / Egy nép és egy sereg.
Ó mily áldott reménység: / Ha itt időnk lejár,
Te boldog szenteiddel / Fenn Nálad béke vár!

(Református Énekeskönyv, 392. dicséret 5.)


Úgylegyen! Soli Deo Gloria! 

Nagy Lajos kórházlelkész