Olvasandó: Zsoltárok 60:8-10
Isten így szólt szentélyében: Örömmel adom örökségül Sikemet, és kiosztom a Szukkót-völgyet. Enyém Gileád, enyém Manassé, Efraim sisak a fejemen, Júda a kormánypálcám, Moáb pedig a mosdómedencém, Edómra teszem sarumat, Filiszteán diadalmaskodom.
Igehirdető: Nagy Lajos
Isten így szólt szentélyében: Örömmel adom örökségül Sikemet, és kiosztom a Szukkót-völgyet. Enyém Gileád, enyém Manassé, Efraim sisak a fejemen, Júda a kormánypálcám, Moáb pedig a mosdómedencém, Edómra teszem sarumat, Filiszteán diadalmaskodom.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ez a mai már a harmadik meditációnk a 60. zsoltár alapján. Mielőtt rátérnénk az elhangzott mai idézet kifejtésére, röviden pillantsunk vissza az előzményekre.
A zsoltár preludiumában a műfaji sajátosságként szokásos, a „karmesternek” szóló ének-zenei útmutatásokon kívül a zsoltár keletkezésének hátterében meghúzódó történelmi események, a meghatározott földrajzi nevekhez köthető, konkrét harcászati eredmények felemlítésére került sor. Ilyen összefüggésben értelmezendő, hogy a 60. zsoltár a maga egészében – a Szerző megfogalmazása szerint – „…Dávid tanító bizonyságtétele...” (Zsoltárok 60:1) Ezt követően a zsoltár imádságos hangvételre vált. Ennek során kifejtésre kerülnek a szomorú, megrendítő történelmi események, amelyeket a Szentíró a földrengés képével igyekszik minél jobban megvilágítani: „…Megrendítetted, megrepesztetted a földet. Gyógyítsd be sebeit, mert megindult.” (Zsoltárok 60:4)
Ezt követően, a második perikópában folytatódik a zsoltár-ima: „Szörnyű dolgokat láttattál népeddel, bódító borral itattál minket. De jelt adtál az istenfélőknek, hogy megmeneküljenek az íj elől…Segítsen jobbod, és hallgass meg minket, hogy megmenekülhessenek kedveltjeid!” (Zsoltárok 60:5-7) Ez a szakasz részletesen kifejtésre került.
Ezek után egy képváltás tanui lehetünk. Az imádságos háttérből kibontakozik maga az Úr. Válasza vélhetően egy elhívott prófétai ajkon nyer megfogalmazást és a győzelem hírét így adja tudtul: „Isten így szólt szentélyében: Örömmel adom örökségül Sikemet, és kiosztom a Szukkót-völgyet. Enyém Gileád, enyém Manassé, Efraim sisak a fejemen, Júda a kormánypálcám, Moáb pedig a mosdómedencém, Edómra teszem sarumat, Filiszteán diadalmaskodom.”
Ez a jelenet az imameghallgatás iskolapéldája. Megszólal tehát az Úr és arról biztosítja övéit, hogy örömmel készítette el számukra kegyelemből, hit által nyert örökségeiket és a megnevezett területeket, mint zsákmányt szétosztja. Elébb két konkrét földrajzi nevet hallunk – majd még többet is. Lássuk ezeket egyenként, szépen sorjában.
Sikem – város az Efraim hegységben, Manassé déli határa közelében. Jeruzsálemtől északi irányban 60 kilométer távolságban fekszik. Az Ebál és a Garizim hegyek közötti hágó keleti végénél. A Krisztus előtti II. évezred végén egyike Kánaán fővárosainak.
Szukkót völgye – a Jordántól keletre fekvő terület. Jákób itt épít házat magának. Izráel első táborhelye az Egyiptomból való kivonúlás során. Gád törzsének öröksége.
Ezek tehát, amelyeket Isten kijelentése alapján népének örökségül ad.
A további földrajzi helyekről úgy szól Isten, mint saját tulajdonáról. Ez azonban csak frazeológia kérdése. Mert Isten úgy gondolkodik övéi felől, hogy ami az enyém, az a tiéd, Izráel háza!
„…Enyém Gileád…” – Gileád más néven Mispe vagy Mispa, a Hermón hegy tövében. Ez a héber szó őrtornyot, hegycsúcsot jelent. Más megközelítésben kőrakás, amelyet Jákób a Lábánnal kötött szövetsége jeléül emelt egykor.
„…Enyém Manassé…” Manasséról elnevezett törzsi terület, melynek fele a Jordán folyótól keletre, másik fele tőle nyugatra feküdt.
„…Efraim sisak a fejemen…” – folytatódik az isteni kijelentés. Efraim Mózes második fiának, Efraimnak a törzsi területe, Palesztina középső vidékén. A „…sisak a fejemen…” kitétel kivételezett pozíciót jelöl Isten szemében. A legmagasabb szintű minősítést akarja érzékeltetni Efraim tekintetében. A sisak fogalma – egyébként – jóval későbben majd visszacseng az Újszövetségben. Pál apostol a lelki fegyverzet összefüggésében így buzdít: „Vegyétek fel az üdvösség sisakját…” (Efézus 6:17)
„…Júda a kormánypálcám…” Ez ismét egy szimbólikus magas minősítés. Júda Jákób 12 fia közül a negyedik. Júda országában egész fennállása alatt Dávid leszármazottai uralkodtak. Ez hát akár a minősítés egyik oka is lehet… Mert a kormánypálca jelképes tisztesség.
„…Moáb pedig a mosdómedencém…” A mosdómedence – konkrétan meg nem nevezve – pontos utalás a Holt-tengerre, amely Moábbal határos.
„…Edómra teszem sarumat…” – ez a szófűzés egy ókori folklór jelképszerű szokásra vezethető vissza. Eszerint ha egy birtok gazdát cserélt, az jelképesen az uralkodó sarujának helyévé vált.
„…Filiszteán diadalmaskodom” – zárul a felsorolás. A filiszteusok Isten népének történelmi ellenségei. Dávid uralma alá hajtotta őket.
Ez a sokat sejtető felsorolás lenyomat arról: mit tett Isten az Ő népéért a történelemben. És tegyük hozzá – eszmei mondanivalóként -: mit tehet ma is Övéiért! Tudjuk a választ! Ma a hit mesterséges devalválásának hőskorát éljük. Ebben a kontextusban érdemes elgondolkodni: hova álljak én?
A téma az utcán hever alapon most azért következzék a már megszokott sorozat a sorozatban: a Magyar Hírlapban megjelent, dr. Márfi Gyula veszprémi érsekkel készült interjúból egy rövid részlet, a bevándorlásról és a keresztyénséget veszélyeztető politikáról.
Újságíró: Akkor jó, hogy a magyar kormány népszavazást hirdet Brüsszel ellen, és kerítést épít a határra?
Dr. Márfi Gyula érsek: Annyit mondanék erre, hogy nem ítélem el a falak építését. Nem normális az, hogy a migránsok mindenféle papír nélkül jönnek, mi meg befogadjuk őket, köztük még a terroristákat is. A szabadságnak is megvan a maga mértéke. Ha túl sok sót tesz valaki a levesbe, ehetetlen lesz, nem ízes. Bizonyos rendre szükség van. Ugyanakkor a helyzet rendkívül összetett...
Bizony, helyeseljünk és tegyük hozzá: összetett és bonyolult a helyzetünk, jelenleg itt Európában. Leginkább azért, mert a némelyek által ártatlannak hitt és még mindig erőltetetten annak nevezett migráció – valójában népvándorlás – a keresztyén kultúra meggyengítésére, sőt megszüntetésére irányul hazánkban és Európában. Pedig nem kellene ennek így lennie, ha ki-ki átértékelné nézeteit és főként igyekezne ébren tartani az évezredes keresztyén mivoltunk alapvető nyomonkövethetőségét.
A Kossuth Rádió Igéző a Hajnaltájban című műsorában nemrégiben (augusztus 30-án) kora reggel hangzott el Steizinger Norbert történész hitvalló bizonyságtétele. Szavait a Filippi levél Igéjéhez kapcsolta: „Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt.” (Filippi 4:6) Elmondta: hatalmas erőforrás számára a hit, amely lehetőséget biztosít neki arra, hogy Isten kezébe helyezze életét és minden dolgát. Igen, mert az Isten-tudat nem enged bennünket aggódni!
Ilyen és ehhez hasonló tanuságtételekre volna szükség, tömegesen - a családokban, a munkahelyeken, a médiákban, úton-útfélen, mindenütt - ahhoz, hogy egyfajta jótékony szemléletváltás folyamata legalábbis elinduljon a keresztyén életideál kellően tudatos hangsúlyozásával és kívánatossá tételével.
Ne menjünk el szó nélkül egy dátum mellett. Pénteken, november 4-én volt az ötvenhatos magyar forradalom vérbefojtásának 60. évfordulója. Ha azt világosan látjuk, hogy a hatvan éve megjelent orosz tankok nagy veszélyt jelentettek nemzetünkre, de ugyanilyen veszély ma a migráció inváziója, akkor tudjuk, mert tudhatjuk: valószínűsíthetően nincsen más segítség, csak amely egyedül az Örökkévalótól jöhet!
A rajta ejtett sok sebből vérző huszonegyedikszázadi keresztyénség egyéni és közösségi imádsága az lehet, amit Tinódi Lantos Sebestyén, a tizenhatodik század jelentős magyar énekmondója így vetett papírra – ezúttal nem Istenhez, hanem nagyon is az emberekhez intézett rimánkodásában:
Siess keresztyén, lelki jót hallani,
Régi törvényből harcolni tanulni,
Az igaz hit mellett mint kell bajt vívni,
Krisztusban bízni.
(Református Énekeskönyv, 161. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
