Olvasandó: Zsoltárok 60:11-14
Ki visz el az erős városba, ki vezet el engem Edómba? Csak te, Istenünk, noha elvetettél minket, te, Istenünk, bár nem jársz seregeinkkel! Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér! Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez, ellenségeinket ő tapossa el.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ki visz el az erős városba, ki vezet el engem Edómba? Csak te, Istenünk, noha elvetettél minket, te, Istenünk, bár nem jársz seregeinkkel! Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér! Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez, ellenségeinket ő tapossa el.
Igehirdető: Nagy Lajos
Ez a negyedik s egyben utolsó része az idei őszi zsoltár-sorozatunknak. Ma elbúcsúzunk a szépen csengő, gondolat-gazdag 60. zsoltártól. Tekintettel arra, hogy a reánk következő vasárnap már a katolikusoknál Krisztus Király Ünnepe, illetve a protestánsoknál Örökélet Vasárnapja – vagy másként Örökkévalóság Vasárnapja – lesz. Rá egy hétre pedig már majd beköszönt az Ádvent. Ezek meghatározzák jövő hétfőtől meditációnk irányát.
Azonban elébb még ma zárjuk le méltó módon a zsoltár sorozatunkat.
Miről hallottunk az előző három hétfőn? A zsoltáros király, Dávid az összesen 14 versben megkomponált zsoltár eddig elhangzott három részletében több említésre méltó eseményt, illetve körülményt örökít meg. A kedvező történelmi- és harcászati eredményekről is beszámoló bevezetőt követően, részint drámai helyzetértékelést adott a jelképesen a földrengés utáni állapothoz hasonlított sorsukra nézve, részint imádságba torkollanak gondolatai. Az újabb kép pedig már arról üzen, hogy – nyilván az imádságra válaszul - maga az Úr szólal meg. Biztosítja népét arra nézve,
hogy örömmel teljesíti szövetségét s megadja örökségüket.
Miután tehát a megelőző szakaszokban az imádság fonala átmenetileg megszakad, azzal, hogy Isten maga szólítja meg övéit, a mai perikópában a félben hagyott imádságos gondolat folytatására kerül sor. A zsoltárok műfajától nem idegen ez az időnkénti „vátozatos” témafelvezetés, amikor a szövegben keverednek az imádságos gondolatok és Isten tulajdon szavának megjelenítései. Miután a zsoltáros, kellő tisztelettel nem csak magáévá teszi, de proklamálja is, a közösség, a hallgatóság számára közkinccsé is teszi az Úr szavát, visszatér eredeti gondolatmenetéhez. Hogyan tér vissza a Szerző az imádság megszakadt fonalának újra-felvételéhez? Zseniálisan. Retorikailag is és a tartalmi kontinuitást tekintve is egészen példamutatóan.
Egy kérdéssel indít. Valójában ez csak költői kérdés, amelyre Ő pontosan tudja s majd mindjárt meg is adja a választ. De a költői kérdés retorikailag is és lélektanilag is mindig hatásos. Így hangzik: „Ki visz el az erős városba, ki vezet el engem Edómba?...” Ez egy tematikus visszautalás az előzőekben – a 10. versben, múlt hétfőn – elhangzott isteni szóra: „…Edómra teszem sarumat…” (Zsoltárok 60:10) Egy héttel ezelőtt kifejtettük ennek a jelképszerű kijelentésnek a folklorisztikus magyarázatát. Miszerint ez a szófűzés egy ókori folklór jelképszerű szokásra vezethető vissza: a leigázott terület, nép vagy az, akit leigáztak, jelképesen az uralkodó sarujának helyévé vált. A válasz tehát, a kérdésre, hogy ki visz el - készen van a Zsoltáros imádkozó ajkán így:
„…Csak te, Istenünk – Te viszel el - noha elvetettél minket, te, Istenünk – csak Te viszel el az erős városba, Edómba - bár nem jársz seregeinkkel!” Ezek a kétségeskedő kérdések a nép ajkán – a nép megtestesítője a Zsoltáros – bár bátortalanul hatnak, de pont azért merülnek fel, hogy annál hatalmasabban kerüljön megfogalmazásra a megoldás:
„…Adj nekünk mégis segítséget az ellenség ellen, mert az emberi segítség mit sem ér! Isten segítségével hatalmas dolgokat viszünk véghez, ellenségeinket ő tapossa el.” Vagyis, Pál apostollal kérdezzük: „Mit mondjunk tehát ezekre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk?” (Róma 8:31) Azaz: egyedül Ő segíthet gondjainkban, bajainkban. Nem bízhatunk a saját képességeinkben, erőnkben. Ebben a versben az is benne van, hogy a vereségek nem szabad, hogy elcsüggesszenek. Hanem ellenkezőleg. Istenhez kell vezessenek bennünket!
Ez a mai zsoltár-perikópa gondolatmenetében, primér módon talán nem kapcsolódik szorosan a sorozatunkban immár hétről-hétre „belső sorozattá lett” érseki interjú idézetekhez. Azonban, ha mélyebben belegondolunk, akkor – épp a keresztyénségünk és keresztyén hitünk védelmezése érdekében - legjólfelfogottabb érdekünk figyelni a zsoltáros gondolatmenetre. Miszerint egyedül az egy Istenbe s szent Fiába, a Jézus Krisztusba vetett keresztyén hitünk oltalmazhat meg bennünket a ránk leselkedő veszélyekkel szemben.
Íme tehát a terjedelmes érseki interjú mai utolsó pensuma:
Újságíró: És a magyar társadalom milyen állapotban van? Segíthet a Szent Márton-emlékév vagy a 2020-as eucharisztikus világkongresszus a lelki megújulásban?
Dr. Márfi Gyula érsek: Alapvető feladat, hogy újra komolyan vegyük a keresztény hitet. Nem a „se hit, se erkölcs” hozzáállás jelenti a modernséget, azt már Szodomában és Gomorrában kipróbálták az emberek, vagyis régi, téves út ez, a hanyatlás elavult világa. Az említett kezdeményezések talán erősíthetik a pozitív folyamatokat. A legfontosabb egyébként az lenne, ha a hitehagyott szülőknek újra lennének hívő gyermekeik. A fiatalok felé kell fordulni, ebben segíthetnek a megerősödő egyházi iskolák, még az információktól hemzsegő hangos világ dacára is. A jövőbe ugyanis nem vezet más út: vagy vállunkra vesszük Krisztus keresztjét, vagy megkapjuk Mohamed vas igáját. Nincs harmadik út. A mondás szerint a természet ugyanis irtózik a légüres tértől, márpedig most Európa abban van. Ezt meg kell szüntetni.
Ezzel az érseki interjút lezáró újságírói kérdéssel s a rá adott felelettel véget is ért a meditációs sorozatunk keretében ez a sorozat a sorozatban.
Zárjuk az elhangzottakat, azoknak konklúziójaként, a Gerhard Pál tizenhetedikszázadi német énekköltő dicséret-énekének soraival. Érdekesség, hogy a mindjárt felhangzó ének szerzőjéről halála után ezt írták: „…Rajta kívül csak még egy mestert ismerünk az evangéliumi egyházi művészet egész területén, aki lélekben annyira befelé fordult, akár hírnév, akár becsmérlés iránt oly kevéssé fogékony volt és akinek minden tevékenysége és személyes forgolódása annyira csak Isten dicsőségét szolgálta; ez pedig Johann Sebastian Bach volt…” („Dicsérjétek az Urat”, Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, 1971. – 154-155. oldal)
Halljuk a zseniális Szerzőt:
Hagyjad az Úr Istenre / Te minden útadat,
Ha bánt szíved keserve, / Ő néked nyugtot ad.
Ki az egeket hordozza, / Oszlat felhőt, szelet,
Napját rád is felhozza, / Atyád ő, áld, szeret.
(Református Énekeskönyv, 265. dicséret 1.)
Úgylegyen! Soli Deo Gloria!
Nagy Lajos kórházi lelkész
