Énekek: 167:
1-3; 166: 1-4; 475: 1-3; 395.
Bibliaolvasás:
ApCsel 4: 23-31.
Alapige:
ApCsel 4: 29-30.
Igehirdető: Faut Gyula
Az imádkozó
szívnek első és legbiztosabb ismertető jele kétségtelenül a tehetetlenség.[1]A
tehetetlenségünk megtapasztalása első hallásra nem valami kedvelt dolog. A
tehetetlenségig kiszolgáltatott voltunk az a szükség, amelynek világában
megfogan és kibontakozik az imádság, a szüntelenül imádkozó állapotunk.
Bárminemű szükségünknél nincs motiválóbb a Nap alatt. Tehetetlenséged a te
legjobb imádságod. Sokkal jobban kiált ez szívedből Isten szívéhez, mint minden
más szavad és megfogalmazott imádságod. Ő már az első pillanattól kezdve hall
téged, amikor erőt vett rajtad tehetetlenséged, és azonnal kész arra, hogy
segítsen rajtad. Ma éppen úgy, mint akkor, amikor meghallgatta a gutaütött
tehetetlen és hangtalan imáját.[2] „Imáság
és tehetetlenség tehát elválaszthatatlanul összetartoznak. Azt mondhatnánk,
hogy csak a tehetetlenek tudnak imádkozni.”[3] Imádság
a javából az, amikor a tehetetlenségünk kényszerít, akkor nem a szép szavakat
és azok összefűzését keressük, hanem az életfontosságú igazságot ragadjuk meg;
így kiáltunk Atyánkhoz és Megváltónkhoz. Akkor egész lényedből, a szívedből az
Isten szívéhez szólsz. Artikulálatlan nyögéssé, sóhajjá, kiáltássá, vagy éppen
szavakká formálódó nagy szükséged, amiben teljes emberi valód benne van,
Krisztus előtt áll, mennyei Atyád pedig a lehető legtisztábban hall és kész
arra, hogy segítsen rajtad.
Isten a
Krisztus váltsága által olyan szükségállapotot támasztott, amelyben az egyetlen
megoldás Jézus Krisztus; mennyei Atyánk Őt, azaz Szent Fiát, a halottak közül
feltámasztott Krisztust adta nekünk válaszképpen minden szükségünkre. Úgy is
fogalmazhatnék, hogy oly tátongó szükség vesz körül kívül és belül, alul és fölül,
minden oldalról, hogy azt egyes egyedül csak Jézus tudja kezelni, ezért
mindenekelőtt és mindenekfelett mindenben Ő reá vagyok utalva. Ez a
kiszolgáltatottság olyan tehetetlenség, ami egyben a leghatalmasabb vigasztalás
is, akár élek, akár halok, a jelenlegi testemben legyek vagy az új testben, az
egyetlen, aki a legközelebb van én hozzám, Jézus Krisztus, Istennek Szent Fia!
Krisztusszükségünk
tehát a mi igazi állapotunk, mely állapotban az imádkozás olyan, mint a
testünkben a szívdobogás és a lélegzés. Az újjászületett ember létállapota
tehát az imádság, amelyet mennyei Atyánk azonnal, mint konkrét szükségünk
kiáltását hall meg.
Hasonló ez az
állapot az édesanya és kisded csecsemője közti titokzatos kapcsolatra. A
kívülálló idegen csak éktelen kiáltást hall, de a gyermek édesanyja konkrétan
tudja, hogy fiának éppen mire van szüksége. „Ő, aki Atyja mindazoknak, akiket
anyának és akiket gyermekeknek neveznek mennyen és földön, hasonlóképpen bánik
velünk.”[4]
Sokan úgy
képzelik el a keresztyén életet, hogy az idő múlásával egyre kevésbé lesz
tehetetlen az ember, egyre kevésbé lesz szükségben, vagy éppenséggel
kiszolgáltatott állapotban. Lila ábránd és téveszme! Kiábrándító dolgot mondok
ezzel. Sajnos az ellenkezője az igaz. Az igazság az, hogy a megfeszített Krisztussal
együtt, mi magunk is az ő keresztfájára kerültünk, azon a fán pedig tehetetlen
és kiszolgáltatott az ember, éppen úgy, mint a halálban! Az idő múlásával tehát
egyre jobban tárul fel a szükségem és a nyomorúságom, a teljes kiszolgáltatott,
erőtlen voltom, minek következtében egyre nagyobb mélységből hívom, kiáltom
Istent, aki Krisztusért mennyei Atyám!
Nagy oltalom
és biztonság van ebben az Isten akarata szerinti állapotban. Minél hamarabb
ismerem fel, hogy meddig tart az én erőm, annál hamarabb nyílik lehetőségem
arra, hogy rá, - vagy bele kapcsolódjam mennyei Uram, a halottak közül
feltámasztott Jézus Krisztus mindenható erőforrásaiba.
Ez a rá-utaltság
nemcsak a megtérés előtti van így, sokkal inkább így van ez megtérésünk és
újjászületésünk után! Ez a tehetetlenség az Isten népe nagy erejének a titka, a
legfőbb menedéke, elpusztíthatatlan oltalma és erődítménye.
Alapigénkben
a Krisztus gyülekezetének egy olyan kiáltását, könyörgését, de ugyanakkor
hitvalló imádságát hallottuk, amit nagy, valós életveszélyben imádkozott,
méghozzá szüntelenül, akkor is, ha összegyűltek, és akkor is, amikor ki-ki a
maga feladatát látta el az Istentől rendelt helyén.
Ahogy a
halnak a víz, úgy a keresztyénnek e világi lételeme az életveszély és a
biztonság, két egymásnak feszülő valóság egyszerre és egy időben. Olvassuk el
erről Pál bizonyságtételét, aki felsorolja a veszedelmeket, amelyben útja során
minduntalan belesodródott!
„Mi erőtlenek
(21 v.), Krisztus szolgái (23 v.) több fáradság, több vereség, több börtön,
gyakorta való halálos [veszedelem] által”vagyunk azok. A zsidóktól ötször
kaptam negyvenet egy híján. Háromszor megostoroztak, egyszer megköveztek,
háromszor hajótörést szenvedtem, éjt-napot a mélységben töltöttem; Gyakorta
való utazásban, veszedelemben folyó vizeken, veszedelemben rablók közt,
veszedelemben népem között, veszedelemben pogányok között, veszedelemben
városban, veszedelemben pusztában, veszedelemben tengeren, veszedelemben hamis
atyafiak közt; Fáradságban és nyomorúságban, gyakorta való virrasztásban,
éhségben és szomjúságban, gyakorta való böjtölésben, hidegben és
mezítelenségben. Mindezeken kívül van az én naponkénti zaklattatásom, az összes
gyülekezetek gondja. Ki beteg, hogy én is beteg ne volnék? Ki botránkozik meg,
hogy én is ne égnék? Ha dicsekednem kell, az én gyengeségemmel dicsekszem. Az
Isten és a mi Urunk Jézus Krisztusnak Atyja, aki mindörökké áldott, tudja, hogy
nem hazudom.”[5]
Mi volt a
pünkösdi gyülekezet egzisztenciális életveszélye? A zsidók, keresztyén zsidók
ellen tervbe vett anschlussa, holocaustja, az a zsidó-keresztyén soah, vagy
purim,[6] vagy
pészách,[7] ami az
éppen kibontakozó keresztyénséget és Isten országát célozta meg. Amikor ugyanaz
a jeruzsálemi vezetőség látván látta, hogy a názáreti Jézus nevében ugyanolyan
csodák történnek, mintha maga az általuk keresztre feszített Jézus lenne jelen,
a Mesterük és Uruk sorsát szánták az összes keresztyénnek. Ez az akarat,
célkitűzés, szándék és törekvés azóta semmit nem változott, ahogy a
keresztyéneket levadászó módszerek sem. Lehet ugyan tagadni a XXI. századi
keresztyénüldözést, de attól még nagy erővel globális viszonylatokban történik.
A tanítványok
komolyan vették, hogy vérdíj van kitűzve a fejükre, azaz, hogy valaki pénzt kap
azért, ha majd lemészárolja őket. Saulus egy volt azok közül, akik ezzel az
ártatlan vérben tocsogó pénzzel a velejéig bemocskolta a lelkét. A főpapoktól
felhatalmazva[8]
öldökléstől lihegve üldözte a keresztyéneket! Ez a jeruzsálemi közösség a
torkán érezte a kést, amikor elmondta ezt a Bibliában is megmaradt imádságot.
Valószínű, hogy azért maradt meg ennyire érintetlenül, mert utána, még nagyon
sokszor imádkozott így a Krisztus népe. Bárhol a világon, amikor vértanú halált
halt egy keresztyén, minden keresztyén belerendült és a lénye mélyéig érintve érezte
magát. Ezt követően senki nem tudja úgy élni az életét, mintha a keresztyének
fejére kitűzött vérdíj nem létezne. Akiben a Krisztus Lelke van, ezt a
valóságot nem tagadja le, hanem mindennapi imádkozásának a témájává teszi azt.
Az imádság
szerkezetét tekintve a következő öt részből áll.
1.
Dicsőítő hitvallás arról, hogy Isten Krisztus
által teremtette, tartja fenn és igazgatja a világot, vagyis Ő a Mindenható,
akinek adatott minden hatalom mennyen és földön. Hitvallás arról, hogy a
Krisztus váltsága által kibontakozó Isten országa feltartóztathatatlanul célba
fog érni. Ezt a bizonyosságot foglalja össze az egyház egyetemes hitvallása is,
a „Hiszek egy Istenben (…)” kezdetű hitvallásunk.
Vallást tettek arról, hogy ők a bennük lévő Lélek
által azon túlmenően, hogy ők az Isten fiai, ugyanakkor az igaz próféták utódai
és örökösei is, nemcsak a Szentlélek általi prédikálásban és tanúvallomásban,
hanem az üldöztetésekben is.
2.
A Zsoltár 2 igéivel megnevezték, megragadták, megfogalmazták
és formát adtak azon teljesen kiszolgáltatott veszélyhelyzetüknek, amibe az
üldözőik miatt minden nap, minden órában és minden percben benne vannak.
Megvallották, hogy tisztában vannak azzal, hogy az ellenük kitervelt holocaust
zöld jelzést kapott, ugyanaz a sors vár rájuk is, mint a Názáreti Jézusra. És ez
nem paranoja, nem egy önszuggerált üldözéstől való rettegés, hanem a világ
részéről egy valóságosan működő gyilkos forgatókönyv szerint kibontakozó program,
vagy pogrom, ahogy jobban tetszik, aminek a Jelenések könyve szerint az Isten kifürkészhetetlen
akaratából is meg kell történnie.
3.
Ezzel az állandó fenyegetéssel viszont valamit
kezdeniük kellett, ahogy nekünk is. Ők tehát ezt a valós fenyegetést,
halálközeli állapotukat emelték erős kiáltások közt Istenükhöz és Atyjukhoz,
mint Jézus sorsában részesülő fiak, hogy teljes bátorságuk legyen az igazság
igéjét megvallani és hirdetni; más szavakkal, legyen nagyobb világosság a
sötétséggel szemben! Legyen még megcáfolhatatlanabb (ApCSel 4: 21) az Isten
kibontakozó országa és Jézus Krisztus evangéliuma.
Arra kérték Istent, hogy jelenjen meg világosan szent
népe oldalán, szégyeníts meg ellenségeit, dicsőítse meg szent nevét az ő igaz
népe által, az ilyen halálfélelemből könyörgő népe által. Győzelmet adva a
gonosz felett, tartsa meg az Úr az ő egyházát, ahogyan Izraelt is megtartotta a
Mózes, a próféták, vagy éppenséggel Eszter királyné által.
4.
Végül ez a gyülekezet bizonyosságot nyert még
abban a minutumban, hogy Isten ezt az imádságot meghallgatta; jól tudta ezt
minden könyörögve imádkozó lélek is ott azon a helyen, mert ki-ki beleremegett
minden egyes kimondott igében, és ha ők már belerendültek Krisztussal együtt a
mennyégben,[9]
akkor ezt követte a föld is. Jézus Krisztus feleletét kel tetten érnünk abban a
valóságban, hogy te imádkozol, mert a te imádságod, imádkozó voltod annak a
gyümölcse, hogy Jézus zörgetett szíved ajtaján, amit meghallottál és imádban
megnyíltál a Számára. Ő tehát felelt a te imádságodra. Belépett életedben azon
az ajtón keresztül, amelyet tehetetlenségedben megnyitottál előtte. Ő már a
szívedben lakik és munkálkodik benne.[10]
5.
Az imádság záró része nincs leírva, de mindezt
követte az Istennek szóló hitvalló hála és dicsőítés, ahogy az Uri-imának is a
hitvalló hála és a dicsőítés ad keretet.
Ez a váltság
kőszikláján álló imádság iskolapéldája a te imádságodnak és ennek a
gyülekezetnek az imádságának a vázlata, az Isten hittel történő dicsőítésének
keretébe foglalt erős kiáltásnak az alapszerkezete. Tanuljuk hát meg és Isten
Szentlelkét segítségül hívva gyakoroljuk! Ámen.
[1] O.
Hallesby: Az imádságról, Evangéliumi Kiadó. o. 11.
[3] Uo.
11. o
[4]
Uo. 12..o.
[5]
2Kor 11:24-31.
[6]
„Az első hónapban, ez Nisán hónapja, Ahasvérus királyságának tizenkettedik
évében, Púrt, azaz sorsot vetének Hámán előtt napról-napra és
hónapról-hónapra a tizenkettedikig, s ez Adár hónapja.És monda Hámán Ahasvérus
királynak: Van egy nép, elszórva és elkülönítve a népek között, országod minden
tartományában, és az ő törvényei különböznek minden nemzetségtől, és a király
törvényeit nem teljesíti; a királynak bizony nem illik úgy hagyni őket. Ha a
királynak tetszik, írja meg, hogy ők elvesztessenek, és én tízezer tálentum
ezüstöt mérek a hivatalnokok kezeibe, hogy a király kincstárába vigyék. Akkor
lehúzá a király az ő gyűrűjét a maga kezéről, és adá azt az agágibeli Hámánnak,
Hammedáta fiának, a zsidók ellenségének. És monda a király Hámánnak: Az ezüst
tied legyen s a nép is, hogy azt cselekedjed vele, ami neked tetszik.” Eszt
3:7-11.
[7]
„Mert
általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet
Egyiptom földén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett
ítéletet tartok, én, az Úr. De a vér jelül lesz nektek a házakon, amelyekben ti
lesztek, s meglátom a vért és elmegyek (héberül פֶּסַה PéSZáH=kikerülés, megkímélés innen
a magyar pászka) mellettetek és nem lesz
rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét. 2Móz
12:12-13. פֶּסַה (pesah) - 1) kikerülés, megkímélés (kikövetkeztetett
jelentés) 2) peszahi (páska-)bárány, húsvéti bárány 3) peszahpeszah (páska,
zsidó húsvét) napja Etimológia: a
H6452-ből; vö. G3957 πασχα
[8] Apcs
9:14; Apcs 26:10 és 12.
[9] „Míglen
éneklünk mennyégben: (…):” Énekeskönyv, Kiadja a Magyarországi református
Egyház Kálvin János Kiadója Budapest, 2002. oldal 245. 166. számú ének 3.
verse.
[10]
O. Hallesby: Az imádságról, Evangéliumi Kiadó. o. 14.
